Generációs lázadás a franciaországi terrorizmus

A terrorizmus nem a muzul-mán lakosság radikalizálódá-sának a jele, hanem olyan ge-nerációs lázadás, amely a fia-talok meghatározott korosz-tályát érinti.

Kizárólag második generációs muzulmánok vagy francia családban született, áttért fiatalok csatlakoznak a dzsihádistákhoz – mutatott rá Olivier Roy francia politológus, iszlámszakértő elemzése. Az Iszlám Állam olyan radikalizálódott fiatalokat vont be, akik személyes lázadásukhoz kerestek egy ügyet, és így találtak rá a dzsihádra. E generációs lázadáson a terrorszervezet feletti nyugati katonai győzelem sem fog változtatni.

Második generációs muzulmánok és muzulmán hitre áttért franciák csatlakoztak az 1990-es években a párizsi metrómerényleteket elkövető algériai GIA terrorszervezethez, s később Boszniában, Afganisztánban, majd Csecsenföldön is harcoltak.

Elvetélt figurák

„Franciaországnak nem a szíriai sivatag kalifátusa az alapvető problémája, amely előbb vagy utóbb elpárolog, mint egy rémálom, hanem a muzulmán fiatalok lázadása. Az a kérdés, hogy ezek a fiatalok egy háború előfutárai-e vagy a történelem egyik kilengésének elvetélt figurái” – hangsúlyozza Olivier Roy.

A francia lapokban két álláspont csap össze. Az egyik szerint civilizációs háború folyik, s az iszlám nem képes addig integrálódni Európában, amíg egy teológiai reform nem iktatja ki a Koránból a felhívást a dzsihádra, a szent háborúra. A másik szerint a gyarmatosítás utáni szenvedésről van szó, a muzulmán fiatalok a palesztinok igazságáért harcolnak, elutasítják a nyugati fellépést a Közel-Keleten, egy rasszista és iszlámellenes francia társadalom áldozatai, s amíg nem oldódik meg az izraeli–palesztin konfliktus, lázadni fognak. Roy szerint mindkét értelmezés téves, a lázadás kizárólag egy jól körülhatárolható korosztályt érint, a Franciaországban élő több millió muzulmán közül néhány ezret, akiket ráadásul rég beazonosítottak a hatóságok, az összes radikalizálódott fiatalt megfigyelik, függetlenül attól, hogy a merényleteket nem tudják megakadályozni.

A radikálisok között szerint nincs harmadik generációs bevándorló, pedig az ő számuk nő a leginkább. Az 1970-es években érkezett marokkóiak már nagyapák, és az ő unokáik nem lettek terroristák. Az elemző szerint az is nagy kérdés, hogy azok az áttért fiatal dzsihádisták, akiknek többsége a vidéki Franciaországban született, és akik soha nem szenvedtek a rasszizmustól, miért akarják megbosszulni a muzulmánok állítólagos megaláztatásait. Röviden, nem a muzulmánok lázadásának vagyunk tanúi, hanem a többségében bevándorló eredetű fiatalok problémájáról van szó. Nem az iszlám radikalizálódásáról, hanem a radikalizálódás iszlamizálódásáról beszélhetünk.

Buli, fű, dzsihád

A második generációs muzulmán és az áttért francia dzsihádisták szakítottak azzal, amit a szüleik képviselnek a kultúra és a vallás területén. A második generáció nem szülei iszlám hitét követi, amikor fellázad a Nyugat ellen. A dzsihádisták ugyanis nyugatiasan élő, füvet szívó, éjszakázó fiatalok, többségük börtönben is ült, majd áttért a szalafizmusra, az iszlámnak arra az ágára, amely nem hisz a kultúrában. „A lázadás kulcsa a kulturálisan elsajátított vallás átadásának hiánya” – véli Olivier Roy. Ez a probléma az első generációt azért nem érinti, mert az még hazája iszlám kultúráját vallja magáénak, a harmadikat pedig azért nem, mert annak tagjai már franciául beszélnek a szüleikkel, és nekik köszönhetően nem okoz konfliktust az iszlám kultúrájuk és a francia társadalom összeegyeztetése. Ez a kulturális átörökítés a törököknél a leginkább problémamentes, ezért is sokkal kevesebb a radikális fiatal a törökök között az észak-afrikaiakhoz képest. A muzulmán hitre áttért fiatal franciák pedig a „tiszta valláshoz” csatlakoznak, számukra az iszlám a szakítást jelenti kulturális, generációs és politikai téren is. Nekik felesleges a mérsékelt iszlámot felajánlani, hiszen maga a radikalizmus vonzza őket.