Furcsa idők furcsa meséje

A néni hosszú és viszontagságos életet élt meg, de még mindig egyenes a tartása: az évek nem törték meg. Azt mondogatta, amíg a fiai élnek, vele nem történhet baj: majd ők vigyáznak rá. A nénikének daliás fiai voltak, de elhanyagolták: a saját fejük után mentek, és csak négyévente látogatták meg, többnyire üres ígéretekkel távozva.

Történt azonban egyszer, hogy a néni gyengélkedni kezdett és ágynak esett. Sietve üzent is két legidősebb fiának, Bébének és Dodónak: hozzák el neki az orvosságot, amitől meggyógyul. A gyógyszer viszont nehéz hordókban van, szekéren kell felvinni. Csakhogy akadt egy probléma: a fiúknak csak egy szekerük volt, a nénike pedig egy magas, nehezen megközelíthető, meredek, szerpentinekkel tűzdelt hegyen élt, ahová nem volt könnyű feljutni. Legalább öt lovat kellett volna a szekér elé fogni, és a feljutás még így is épphogy csak sikerült volna. Csakhogy sem Bébének, sem Dodónak nem volt már öt lova. Össze kéne fogni – mondhatnánk –, de ez nem ilyen egyszerű. A fiúk régen jóban voltak, még közös céget is alapítottak, a csúcsponton tizenegy lovuk is volt. De aztán csúnyán összevesztek, a cég bedőlt és a lovak száma is megfogyatkozott. Az egyetlen szekér Bébénél maradt, de már neki is csak négy lova volt, mivel egy szerencsétlen házasságban kettőt elveszített.

Dodó a cég bukása után nem nagyon talált magára, három megmaradt lovát kuporgatta, de nem tudott velük mit kezdeni. Ráadásul fiatalabb fivérei lázadozni kezdtek bátyjuk tehetetlensége láttán: „Add nekünk a lovakat, mi majd megmutatjuk, sőt szerzünk is hozzájuk!” – mondták. Dodó pedig fél füllel hallgatott is rájuk, amivel elérte, hogy a fejére nőjenek – és hipp-hopp, már nem is ő parancsolt a három lovának. A rossz nyelvek szerint a fiatalokat focista mostohaapjuk tüzelte. Ez a focista a stadionok országából üzengetett és nem tűrt ellentmondást: Bébét kitagadta, és Dodót ugyan segítette, de soha semmit nem adott ingyen. És nagyon-nagyon fájt a foga a szekérre, hogy aztán ő mondhassa meg, ki megy, mikor és hova. Őt nem érdekelte a nénike, igazából az sem zavarta, ha a szekérnek csak három kereke van – csak legyen az övé.

Ilyen lehetetlen körülmények között kellett volna kiegyezni a testvéreknek, ami azért sem ment könnyen, mert mindenki azt gondolta, hogy neki kell a bakon ülnie.

Bébé eleinte azt mondta, ez az ő szekere, mindenki üljön fel mögé. Amikor látta, hogy így nem lesz megegyezés, azt mondta: jó, vegyünk egy kölcsönszekeret, fessük át, nekem már az is mindegy, kinél lesz a gyeplő, csak induljunk. Ebbe már Dodó is belement volna, csakhogy az utolsó pillanatban meggondolta magát. Mert bizony az elmúlt években Dodó kígyót-békát kiabált Bébére a tönkrement közös cég miatt, így amikor bejelentette, hogy közös szekéren indulnak a hegyre, a szavait döbbent csend, majd haragos kiabálás követte. Ki tudja, talán még a focista mostohaapja is rádörrent. Az ugyanis nem nézhette a testvérek békülését, hiszen akkor rá már nem lett volna szükség. A közös út tehát járhatatlan lett. Hogy mi lesz ezután? Nem tudjuk. Állítólag a fiatalok is szereztek egy kocsit, csak az a gond, hogy ahhoz is öt ló kell.

És hogy közben mi van a nénivel? Valószínűleg fent van a hegyen, várja a fiait, és azt teszi, amit eddig is: reménykedik. De kedves olvasó, ha a nénike sorsa jár a fejedben, akkor máris jobb gyermeke lennél neki, mint bármelyik a fiai közül. Őket ugyanis leköti a vita, hogy melyikük üljön egy olyan szekér bakján, mely elé lassan már nem lehet egy lovat sem befogni.

Tanulság? Az nincs. Furcsa idők furcsa meséje ez.