Fontos év

A kilencvenes évek naiv lendületében idealizmussal telt lélekkel gyakran háborogtunk, amiért a belépés nem történhet meg olyan gyorsan, mint szeretnénk. Az elszakítottság megszépítette előttünk Európa boldogabbik felét, beszélgetéseinkben, írásainkban gyakran visszaidézgettük az elmúlt évszázadok igazát, amely szerint eleink is mindig nyugatra kellett, hogy menjenek tanulni, fejlettebb viszonyokat ellesni. A „GO WEST” igazát az évszázadok nagyon is a sejtjeinkbe vésték; mi, európaiak, mindig is éreztük ezt. Azt azonban már csak a történelem talán nem is létező Igazságosztója előtt reklamálhatjuk, hogy annak a pudingpuhaságú amerikainak, az egyébként sokat dicsért Rooseveltnek, ott, Jaltában fogalma sem volt erről. Pubertás naivitásától hajtva lelkesen jegyezte be naplójába, mennyire elbűvölte őt Sztálin államférfiúi nagysága. (Megjegyzem: kiábrándító, hogy a világ legtisztább igéit hirdető demokráciája az első és a második világháború végén is halálosan beteg elnököket küldött a legfontosabb tárgyalásokra. Az ő példájuk pontosan mutatja, hogy a demokrácia távolról sem tökéletes rendszer; örökéletűvé nem alacsony hatékonysága, hanem a korrekcióra való hajlama teszi.) Churchill – akinek cinikus százalékarányairól is szólhatnánk egyet s mást – Jaltában már outsider volt, az egyezkedést a két szupernagy végezte. Roosevelt utána visszament Washingtonba meghalni – hozzánk pedig bemasírozott a Vörös Hadsereg. A szibériai típusú demokratikus centralizmus azután megmutatta, mit tud; s mivel a diktatúra és a propaganda mögé képes volt felsorakoztatni a társadalmi és természeti források kiszipolyozását is, amíg a tartalékok éltek, működött a központi bizottsági táblázatokra épülő tervrendszere is. Ezen a ponton érhető tetten a Gorbacsov-csapda: a megreformálhatatlant akarta megreformálni. Ez az ok, ami miatt nem felrobbant, hanem önmagába hullott a „létező szocializmus”. Persze, ma is sokan vannak, akik úgy gondolják, kombinálható a szólásszabadság és a kettőhúszas tej. A sajtószabadságba a hathúszas fapadossal érkező éltesebb és fiatalabb titánok ma is tanácsokat küldenek ez ügyben a politika csinálóinak. Ám a világ egy kicsit bonyolultabb, magam nem szívesen idézem vissza brit kollégám szarkasztikus – de igaz – megjegyzését: a kommunizmusban az a legszörnyűbb, ami utána jön. Persze, ebben a kijelentésben sincs semmi új, érvényes ez minden birodalom bukása utáni állapotokra.

S most itt állunk, 2004 elején, illúzióink nagy részétől megfosztottan. Nem biztos, hogy ez rossz állapot – talán tevékenységre sarkall. A hamis illúziók kora lejárt: bár az EU bővítése valóban izzadságszagú, kisstílű, minden EU-polgár számára egy ebéd árát érő, mégis TÖRTÉNELEM. Megértem én, nagyon is megértem a nyomorszint határán élők problémáit. Tudom, hisz hetente megtapasztalom, hogy a hosszú távú munkanélküliség legaljasabb hozadéka épp az, hogy demoralizál. Látom magunk körül az igazságtalanságokat, a rossz szándékot, az önzést, néha a rafinált hazugságot is. Természetes, hogy ezeket vissza kell szorítanunk, bár egyikünk sem Messiás, hogy varázsszóval meg tudja váltani a társadalmat. Ám a legnagyobb hibát az ember akkor vétené, ha a történelmet a szociális – és az emberi – alagsor szintjén élné meg. 2004-ben pedig történelmet csinálunk – Európa újraegyesül. Csak sajnálhatjuk, hogy ez a mondat nem felhőtlen örömet vált ki belőlünk. Igen, Európa nyugati felében is csak emberek élnek, társadalmaik jelentős hiányosságokkal küzdenek. Ám számukra, számunkra sincs más út: egy új, jobb minőséget kell megtalálnunk, felépítenünk. S ezen a ponton, ha öntudatosan meg tudjuk fogalmazni önmagunkat, elmondhatjuk, lehet, hogy anyagiakban szegényebbek vagyunk, ám ez távolról sem azt jelenti, hogy mindenben ők a gazdagabbak. Van mit felkínálnunk az Új Európa-entitás számára.

2004 tehát az új kezdet, a remény éve. A reményé, amelyből mindannyian annyit tudunk valóra váltani, amennyire élni tudunk az új helyzet adta lehetőségekkel.

A szerző a kormány alelnöke