Focihevület

Nem röstellem közreadni, hogy a mindenkori labdarúgó Európa-bajnokságok időtartamára rendre kivetkőzöm unalmasan értelmiségi magatartásomból. Ilyenkor híján vagyok a világmegváltó gondolatoknak, az ironikus szurkapiszkának, alig írok, a fanatikusok réveteg tekintetével napestig a képernyőt bámulom és többnyire csupán a kricsmik törzsvendégeinek félemberi nyelvét beszélem. Jobbára csak így szövegelek, mert e három hétig tartó fociőrület józanul is sokat kivesz az emberből. Gondoljon hát elmebeli nívómról bárki bármit, de a küszöbönálló összeurópai focihév idején nehezen tudok érdemben másra figyelni, mint az EURO 2008 összesen 31 mérkőzésére. Nem mintha én magam valaha is különösebben jeleskedtem volna a fociban. Gólt utoljára egy hajdan volt gimnáziumi lyukasórán az iskolaudvaron rúgtam; igaz, azt is tizenegyesből s csak azért, mert kapus ellenfelem, a nyurga Zala szemébe úgy tűzött a Nap, hogy engem is alig láthatott, nemhogy a labdát. Viszont a focihevület nemcsak a valamirevaló focisták kiváltsága, hanem mindenkié! Különösen, ha megvan az emberben a futball iránti elszántság, és az edzettségi állapota is megfelelő. Például én akár több meccset is végigcsinálok egymás után, ha kell, beleszámítva a hosszabbításokat is – legföljebb a kezem zsibbad a távkapcsoló nyomkodásától. De ennyi kockázat belefér, ha valaki szinte szenvedélybetegként megnéz minden meccset, minden visszajátszást, minden elemzést és összefoglalót... Kérem, ne legyintsenek, hogy mi van abban: ülni a tévé előtt és bámulni. Igenis, abban rengeteg van; merthogy nézni a focit majdnem olyan, mint csinálni. Szellemileg, fizikailag egyaránt megterhelő. Egy izgi tizenegyespárbaj után az ember dúltan pattan föl a fotelból, a tenyere nedves, vérnyomása kétszáz, éjjel nyugtalanul alszik. Másnap pedig kezdheti az egészet elölről. Ráadásul ilyenkor az egész életünket át kell szervezni: délutáni, esti programokat lemondani, mobiltelefont kikapcsolni, a kerti locsolást hajnalra halasztani, meghitt vacsorázgatás nuku, párkapcsolat lebegtetve, vendégek lemondva.

Minden helyett vannak a lövések, becsúszások, faultok, ofszajdok és persze a gólok. Minden egyéb ilyenkor kényszerpályán mozog. A legbölcsebb dolog ezt tudomásul venni, s bármi, a focitól idegen vitát azzal rövidre zárni, hogy az élet nem habos torta. Ezért hát június végéig nem érdekel, vajon a parlamenti képviselők hamisítgatják-e egymás aláírását; hogy miért nyert 700 milliós felújítási támogatást épp ama alapiskola, amelynek hajdanán Ján Slota volt a diákja Lietavská Lúčka községben; hogy Kaliňák belügyminiszter magáncégének székhelye miért van pont egy olyan épületben, amely iránt 2005 óta a rendőrség is érdeklődik; amiképp az is hidegen hagy mostanában, járásonként hányan örvendenek az MKP jubileumi okleveleinek, illetve hányan utasítgatják azt vissza. Ehelyett kandi szemmel nézem Petr Čech parádés védéseit, Ronaldo cseleit, Henry pöccintéseit, Ballack bombalövéseit. És hogy kinek fogok szurkolni? Nos, az sem biztos, hogy egyáltalában szurkolok bármely csapatnak is, hiszen mind a magyar, mind a szlovák foci szemfájdító gyatraságának okán én már valamennyi élvezetesen izgalmas mérkőzésért hálás vagyok. Noch dazu a pályán számtalanszor tótágast áll papírforma és logika. Magyarán: a foci már csak olyan, hogy nem mindig az győz benne, aki megérdemelné.

És épp ebben hasonlít az élet egészéhez. Ezt az igazságot játssza lesre valaki, ha tudja!