Szerintünk ezek 2024 legjobb könnyűzenei albumai

Az évvégi legek listája azért fontos, mert összegzésre ad lehetőséget, ám nagy dilemma is, mert egy közösségi kultúrember ilyenkor nem csak saját kedvenceit sorolja, hanem kritikustársai, és (jobb esetben) a nagyközönség véleményét is figyelembe veszi. Itt és most egy harmadik szempont, a meglepetés-faktor dominált 2024 legjobb albumainak kiválasztásakor. Idén ugyanis  sokan bukkantak fel a semmiből egy kiváló albummal, sokan tértek vissza azok közül, akikre már nem is számítottunk, de olyanok is akadtak, akik új utakon indultak el, mert merészek és kreatívak.

Beyoncé: Cowboy Carter

Amikor kiderült, hogy Beyoncé country-albumon dolgozik, Amerika népe két táborra szakadt. Parázs viták zajlottak arról, hogy vajon tehet-e ilyet egy fekete nő. Aztán amikor áprilisban megjelent a Cowboy Carter, mindenkinek leesett az álla. 
„Ideje szembefordulni a széllel” – hangzik el a lemezindító American Requiemben, amelyben csak úgy lüktet a feszültség. Olyan, mint a robbanás előtti, túlfeszített pillanat, a háttérben sikolyokkal, erős vokálokkal, repetitív szövegbeli megoldásokkal. Nem lehet tudni, hogy az eddigi Amerikát siratja-e el Beyoncé azzal a mondattal, hogy „Ez az eltemetett nagy ötletek földje“, vagy épp fordítva: az újratervezést sürgeti. 

Mindenesetre az énekesnő, aki a legtöbb dalt szerzőként is jegyzi, saját hazafiságának ad hangot (mert hiszen a texasi Houstonban született), illetve az amerikaisággal összefüggő sztereotípiákat rombolja le egy hagyományosan fehér zenei stílus átértelmezésével.

 A country sokak szerint alaposan beporosodott mára, úgyhogy itt volt az ideje, hogy valaki újraértelmezze. Vagyis Beyoncé Knowles-Carter értékmentést is végzett. Ezen a remek albumon egyszerre van jelen a hagyománytisztelet és a bátor kísérletezés. Szerintünk megérdemli a rekordmennyiségű, 11 Grammy-jelölést. 

David Gilmour: Luck and Strange 

A Pink Floyd legendás gitáros-énekese pár éve elárverezte gitárgyűjteményét, úgyhogy azt hittük, nincs több mondanivalója. Aztán 2022-ben, huszonnyolc év után új dalt adott ki Pink Floyd logó alatt Nick Mason dobossal és másokkal, egy ismert ukrán rockzenész, Andrij Khlivnyuk videójára reagálva. A bevételt Ukrajna megsegítésére ajánlották fel, és a promóinterjúk egyikében Gilmour elárulta, hogy motoszkál a fejében egy csomó új dallam. 

A brit progresszív rockzenekar 2008-ban, billentyűsük halála után hivatalosan megszűnt létezni, mivel úgy érezték, Richard Wright nélkül nem folytathatják. Utolsó sorlemezük az 1994-es Division Bell volt, ezt gondolták tovább a 2014-es The Endless River című albumon, amelyet Wright emlékének szenteltek, és amely meglehetősen vegyes kritikákat kapott a szaksajtóban, tömörebben fogalmazva: megbukott. Ez a szólólemez azonban hibátlan.

Érezni rajta a Pink Floydot, de nem tolakodó módon, épp csak annyira, hogy azonosítható legyen Gilmour ikonikus gitárjátéka, és a finom, már-már ünnepélyes dallamok. 

Nincsenek különösebb technikai bravúrok, de a lemeznek lelke, ez az a hozzáadott érték, amit nem lehet tanítani. A 78 éves rocklegenda egy fiatal producerre, Charlie Andrew-ra bízta a vezérlést, aki szerint tényleg megfogadta a tanácsait és nyitott volt a kritikára. Talán ezért annyira friss hangzású a Luck and Strange. Az album egyébként szeptember 6-án, Roger Waters születésnapján jelent meg, ami természetesen egy fricska. Sajnos kevés az esély rá, hogy ők ketten valaha is szóba állnak egymással. De ez már egy másik történet. 

Igazi családi vállalkozásról van szó, Gilmour felesége, Polly Samson írta a (remek) dalszövegeket, aki már a Division Bell-en is bemutatkozott erről az oldaláról. Gabriel fia vokálozik, Romany lánya pedig két dalban is duettezik apucival, és hárfán is játszik. A fiatal hölgyre hirtelen felfigyelt a szakma, de nincs ebben semmi rossz, hiszen anno Kate Bush is David Gilmournak köszönhette azt a bizonyos első lökést. 

The Cure: Songs of a Lost World

Egy elveszett világ dalai. Lehet-e ennél szomorúbb címe egy albumnak? A nyolcvanas-kilencvenes évek „kjúrosai“ nyilván számon tartják ezt a zenekart, ám mivel a legutóbbi tökéletesnek tekinthető albumuk, a Wish 1992-ben jelent meg, ráadásul tizenhat éve nem adtak ki új korongot, a fiatalabbak talán nem is ismerik őket. Robert Smith ma nyugodtan végigsétálhatna egy középiskola folyosóján, legfeljebb azt jegyeznék meg páran, hogy valakinek itt a fura frizurás nagypapája. 

Ez a gyász lemeze. Robert Smith rövid idő alatt több családtagját is elvszítette, ezért kívánkoztak ki belőle az új dalok. Saját öregedése is foglalkoztatja, konkrétan az, hogy miként lehet ezt méltósággal viselni. 

A csapat 14. stúdióalbuma ízletesen lassú, elegánsan hömpölygő és határozottan felnőtt hangzású. Nem sietnek sehová, de ez nem azt jelenti, hogy nem is haladnak semerre. Sajátos hangulatot teremtenek nyolc dalban, amelyek tele vannak remek instrumentális részekkel. Az elsőként megjelent, közel hétperces Alone-ban például csak három perc után szólal meg az ének, de az a bevezető akár filmzeneként is megállná a helyét. 

A nyolcvanas évek trendformáló brit zenekara tehát feléledni látszik. Különös paradoxon, hogy a halállal való szembesülés váltotta ki ezt a kreativitást a dalszerző-énekesből, aki egyébként azt állítja, két további albumra elegendő új dala van még, amelyek már vidámabbak. Kíváncsian várjuk. 

Fontaines D.C.: Romance

Sokan az indie műfaj megmentőinek tekintik őket, mások nem is ide sorolják a Dublinból Londonba emigrált zenekart. Annyi bizonyos, hogy új életet leheltek az egyre inkább ellaposodó post-punk stílusba, és amikor a kritikusok már majdnem begyömöszölték őket ebbe a fiókba, radikális váltásra szánták el magukat.

Augusztus végén megjelent negyedik albumukon a zordabb textúrák, a hip-hopos ütemek, a shoegaze-es hangzások és a kortárs elektronika felé kalandoztak el, parádésan egyensúlyozva a punk-retró és a 21. századi esztétika határán. A tagok tinédzserkori nu-metal-imádata is testet ölt itt-ott, bár meglehet, hogy csak azért hallom ki a dalokból ezt a stílust is, mert az interjúikban annyit emlegették a Kornt és a Deftones-t. Az egyes elemek kontrasztjából mindenesetre izgalmas hangzás született. 

A Fontaines D.C. titka talán pont az, hogy magukba foglalnak mindent, amit szerettünk az elmúlt évtizedekből, de karcossága ellenére ez már egyértelműen napjaink zenéje. Dalszövegeik tele vannak költészettel, irodalmi művekre való utalásokkal, amit egy rockzenekartól egyáltalán nem elvárható. A Romance sokkal közérthetőbb, mint az előző lemezeik, viszont nem tesznek engedményeket, nem keresik a közönség kegyeit, nem akarnak mindenkinek tetszeni. Inkább arról van szó, hogy nagyobb tömeget hajlandóak beengedni saját univerzumukba. A csapat négy év alatt egyre közelebb került ahhoz, hogy arénákat töltseknek meg és fesztivál-headliner státuszba kerüljenek. 

Frank Turner and the Sleeping Souls: Undefeated

A britek talán legjobb folk-punk-rock előadója tizedik albumán is megbízhatóan hozza a tőle elvárt minőséget, miközben új megoldásokkal is kísérletezik. Ezekre a kis kalandozásokra Sleeping Souls nevű zenekara is könnyen kapható. Híresek arról, hogy az új dalokat a koncerteken tesztelik, vagyis mire elkészül egy album, a rajongók a rajta szereplő számok legalább felét már ismerik. Frank Turner egy modern kori bárd, történetmesélő, aki nyitott szemmel jár a világban, véleménye van komoly társadalmi problémákról, miközben személyes sztorikat is megoszt. Legtöbbször egy-egy fő téma köré csoportosítja albumainak dalait, mégsem a hagyományos értelemben vett konceptlemezekről van szó. 

Az Undefeated például arról szól, hogy az élet folyamatos harc – ezt az evidenciát több irányból közelíti meg, a hátfájástól a koronavírus-járványon át a hazug politikusokig. 

Az egyik dal egyenesen a Találkozás egy fiatalemberrel című Karinthy-elbeszélésre emlékeztet. Ezen a változatos albumon vannak dühösebb, punkosabb számok és visszafogottabb indie-balladák, a kocsmafolkos dallamvezetés most kevésbé jellemző, de azért érezhető a Flogging Molly és a Dropkick Murphys hatása. A gitár mellett hangsúlyos szerepet kapnak a billentyűsök, szép háttérfüggönyt alkotva. A hangszerelés pedig egyszerre dús és szellős, gyakoriak a kiállások, amikor szinte minden hangszer elhallgat, az ének dominál, aztán ismét belecsapnak a húrokba. A refrének legtöbbször együtt énekelősek, fülbemászóak, ahogy az a punk-nagykönyvben meg van írva. Mivel hősünk szinte megállás nélkül turnézik, logikus, hogy a közönségre is gondol: legyen nekik is valami dolguk a koncerteken. A leghosszabb szám az a bizonyos „fiatalemberes“ Ceasfire (5.07), a legrövidebbek a Leaders és az erősen folkos Never Mind the Back Problems. Mindkettő 1.28, ezek a rádiós szerkesztőknek is jól jöhetnek, ha pont ennyi időt kell kitölteni zenével a hírekig. 

Végül néhány további figyelemre méltó album távirati stílusban: 

Jessica Pratt: Here in the Pitch

Mindössze 27 perces lett ez a lemez, de igazi kényeztetés a fülnek. Finom, gyönyörű dallamok minimalista kísérettel, lo-fi hangzásban, rendhagyónak számít ami a mai tökéletesre csiszolt zeneiparban. Ez az amerikai dalszerző-énekesnő ötödik albuma, amellyel nem tört ki az alternatív kategóriából, de érezhetően nem is akart. 

Charli XCX: BRAT

Ha ilyen igényes lenne minden electro-pop album, semmi bajunk nem lenne a műfajjal. A fiatal brit hölgy már a pandémia idején is felhívta magára a figyelmet: ő csinálta az első „karanténalbumot“, amelyen személyes szorongásáról adott hírt. Ez egy sokkal felszabadultabb, szórakoztatóbb dalgyűjtemény, kivételes kreativitással összerakva. 

Vampire Weekend: Only God Was Above Us

A legizgalmasabb amerikai rockzenekarok egyike merészen kísérletezik különböző hangszerelési kunsztokkal, első hallásra összeegyeztethetetlen harmóniákat kombinálva. Például szépen megférnek egymás mellett a dszesszes zongorafutamok és a hiphopos dobolás. Ez az ötödik albumuk, most merészkedtek a legmesszebbre, de még pont elférnek a mainstream peremén. 

Kim Gordon: The Collective 

A noise rock egyik megteremtőjének elkönyvelt legendás Sonic Youth zenekar basszusgitárosa egyre figyelemre méltóbb szólólemezeket csinál. Sokkal színesebb és vidámabb hangulatú világba invitál minket, mint egykori anyazenekarában tette. Világfájdalma elmúlt, illetve sokat szelídült, és ez az optimistább hozzáállás határozottan jól áll neki. 

Nick Cave & the Bad Seeds: Wild God

A szomorú herceg mostanában megtáltosodott, egymás után készíti a jobbnál jobb lemezeket. Ez a legjújabb dalgyűjtemény igazi kitárulkozás, ha úgy tetszik, zenés terápia, amelybe minket is bevon. Egyszerre érzi magát űzött vadnak és gyógyulófélben lévő lelki betegnek. Eldöntötte, hogy túlteszi magát a szörnyű tragédiákon, amelyek érték őt az elmúlt pár évben, és közben lassan sikerül betöltenie azt az űrt, amelyet Leonard Cohen, Lou Reed vagy éppen David Bowie hagyott maga után.