Fico: Oroszországból szeretettel

A szlovák miniszterelnök moszkvai látogatása alatt és után újra úgy viselkedett, mintha Oroszország bábállama lennénk. Újra értelmetlennek nevezte a szankciókat, amelyek „abszolút semmilyen” hatást nem értek el, és az EU és Oroszország számára egyaránt károsak. Nincs ebben semmi új, Fico kommunikációjában évek óta ugyanazok az elemek dominálnak. Először is a megszüntetendő szankciók. Másodszor, sosem nevezte Oroszországot agresszornak vagy megszállónak a Krím bekebelezése után, csak „a nemzetközi jog megsértéséről” beszélt. Harmadszor, sosem ismerte el a direkt orosz katonai beavatkozását a kelet-ukrajnai Donbasz régióban. Negyedszer, úgy vélte, Szlovákiát és a NATO keleti szárnyát nem fenyegeti senki, nincs mitől tartanunk, nincs ki ellen „fegyverkeznünk”. És végül, többnyire kétkedve és lekicsinylően beszélt Ukrajnáról, legnagyobb szomszédunkról.

Ez a retorika (bár lehet, hogy Fico tényleg hisz benne) főleg a hazai pub-likumnak szól. Egy 2015-ös felmérés szerint a visegrádi négyek közül egyedül Szlovákiában bíznak jobban az emberek az oroszokban (31,3%), mint az amerikaiakban (27,2%). Egy másik, idei februári felmérés szerint a hazai népesség legnagyobb része (51,8%) szerint Szlovákiának sem a Nyugathoz, sem a Kelethez nem kell tartoznia, hanem valahol középen kell állnia. A pártok szavazótáborát nézve egyedül a Smer szimpatizánsai között haladta meg a Kelethez (lényegében Oroszországhoz) húzó hívek aránya (16,7%) a Nyugathoz való tartozást támogatókért (16%), s persze a kettő közötti semleges pozíció hamis illúziója dominált (57,6%). Azért hamis illúzió, mert sem gazdasági-társadalmi modell, sem geopolitikai alternatíva nem létezik a két blokk közötti léthez. Fico megnyilatkozásai azonban pontosan ezt az illúziót, meg a ruszofil tendenciákat táplálják, a kormányfő hazabeszél a híveknek, akárcsak a migránskérdésben.

Ha azonban megnézzük a gyakorlati politikát és a Nyugatnak szánt nyilatkozatokat, akkor példás és megbízható EU- és NATO-tag vagyunk. Megszavaztuk az Oroszország elleni szankciókat és sosem szavaztunk a meghosszabbításuk ellen. Ugyanez a helyzet Ukrajna EU-s társulási szerződésével. Közben fedezzük Ukrajna gázszükségletének nagyobb részét a fordított irányú gázszállítással, és nem felejtjük el bírálni az Északi Áramlat gázvezeték tervét (amely kikerülné Ukrajnát és így Szlovákiát). Szóval Fico a Nyugatnak és a hazai választóinak is azt mondja, amit azok hallani akarnak, és nem zavartatja magát amiatt, hogy a kettő szöges ellentétben van egymással. Fico ostoba szavazói meg ezt sem veszik észre.

Idáig ez a régi történet folytatása, mondhatni lerágott csont, de a sajtóban olyan hírek is felröppentek, hogy Fico esetleg az EU soros elnökeként, az EU megbízásából is tapogatózott Putyinnál. Ennek azért, valljuk meg, kicsi a valószínűsége. Fico a nemzetközi politikában nem fajsúlyos szereplő. Bár szép az a Čarnogurský-féle illúzió, hogy Szlovákia afféle közvetítő, híd lehetne Németország és Oroszország között, de nem reális. Először is, egyik országgal sem vagyunk határosak, másrészt ha Merkel és Putyin beszélni akar, megtehetik közvetlenül, ráadásul az anyanyelvükön – Merkel volt NDK-s kutatóként beszél oroszul, Putyin meg Drezdában volt KGB-ügynök a kommunizmus alatt, így kiválóan tud németül…

Fico szokásos szájkaratéja helyett inkább a találgatások logikája aggasztó, az ugyanis kitapintható, hogy az unión belül egyre nő az Oroszország elleni szankciók elutasítása, ezért lehet, hogy nem lesznek hosszú életűek. Ez a jelenlegi helyzetben szomorú és rossz döntés lenne, mert – Fico szavaival élve – abszolút semmit, mármint semmi jót nem érnénk el vele, csak az orosz agresszió elfogadását és a továbbira való bátorítást.