Felhők és csodák

baba illusztráció

Új élethelyzetekben az ember kezdetben bizonytalan. Például amikor anya lettem, nőismerőseim, akik már megelőztek az anyaságban, felváltva lelkendeztek, hogy ugye, ez milyen csodálatos dolog. Ehhez nem fér kétség.

Csak hát, amikor a kisbabám egész éjjel sírt, egyáltalán nem éreztem csodálatosnak. S amilyen naiv voltam, megemlítettem nekik vegyes érzéseimet, pedig egy tapasztalt kolléganőm figyelmeztetett, hogy ne tegyem. Igaza volt. Többen úgy reagáltak, mintha hibás lennék. Álmélkodtak, egyáltalán hogyan lehetséges, hogy az én kisbabám sír, mikor az övék nem sírt! Ebben mintha lett volna egy rejtett szemrehányás, hogy én biztosan rossz anya vagyok.

Persze az is lehet, hogy ezt csak én képzeltem oda, de talán jogos, hogy egy fiatal, tapasztalatlan, bizonytalan és rémült anya ezt érzi, merthogy neki akkor nem arra van szüksége, hogy mások dicsekedjenek a saját tökéletességükkel és kisbabájuk angyali mivoltával, hanem hogy megnyugtassák: a sírás és még sok minden más is benne van a pakliban. Szerencsére, voltak olyanok is, akik ezt megtették.

Az egészben az a szomorú – vagy a vicc, ugye, ez nézőpont kérdése –, hogy mint utóbb kiderült, ezeknek az álmélkodó anyatársaknak is meg kellett küzdeniük a maguk idejében a saját problémáikkal, bizonytalanságaikkal.

Elgondolkodtam: akkor ők hazudtak nekem?

Vagy már mindent elfelejtettek? Nem, ez nem igaz, hiszen amikor már nyugodt volt a kisbabám, akkor ők maguk jöttek elő azzal, hogy az övék is sokat sírt. Végül rájöttem: valami okból szükségét érezték annak, hogy továbbadjanak egy mítoszt, a csodálatos, felhőtlen anyaság mítoszát. S akkor megfogadtam, hogy én ezt majd másképp fogom elmondani a lányomnak. Valahogyan így: az anyaság csodálatos, de vannak nehéz időszakok, ám akkor is ki kell tartani, mert ezek elmúlnak. És megmarad a csoda: az egyszeri, megismételhetetlen gyermekünk. Érett anyatársaim, ti se bizonytalanítsátok el a mai kezdő anyákat, s elfeledve a saját nehézségeiteket, indokolatlanul ne keltsetek bennük bűntudatot.
Az utóbbi években nagymamaként újabb mítoszokkal találkoztam. Például: a nagyszülő arra van, hogy kényeztesse az unokát, nevelni a szülőknek kell. Tényleg? Vannak nagyszülők, akik valami hamis cinkosságra hivatkozva, suttyomban megengednek olyan dolgokat, amiket a szülők kimondottan tiltanak vagy nem kívánnak. Márpedig ha az ember szereti a gyerekét – nemde az unokának ő az anyja vagy az apja –, akkor nem fog ellene dolgozni. S állítólag vannak nagyszülők, akik néha mintha szándékosan tennének a szülő(k) ellen. A lányom/fiam ezt nem is tiltaná, csak a vőm/menyem tiltja, akkor én megengedem, mert ezzel jól odadörgölök neki...

S igen, tudom, minden nagyszülőnek csodálatos, okos és szép az unokája. De ez nem mítosz. Ez az igazság!
 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!