Felelősség

Az a mindig részeg proletár is lovon érezte magát. Majd meglátjátok rohadt burzsujok, mi lesz az én gyerekeimből, kiabálta a környéken lakó néhány háztulajdonosnak, akiket az akkori rendszer egyebek között azzal büntetett, hogy a legnagyobb trógereket küldte lakónak a házukba, s ők nem tiltakozhattak, mert a kapitalizmus csökevényeiként csupán megtűrt elemei voltak a szocializmusnak. Doktorok lesznek! Mind urak lesznek! Mi, kommunisták majd teszünk róla, ordibálta borovicskás lehelettel az apa, aztán nekilátott nevelni a családját. Egy-két jól irányzott rúgás az asszonynak, pofon és nadrágszíj a gyerekeknek, vulgáris kifejezésekkel tűzdelt szitkozódás a sunyító szomszédoknak, aztán – mindenki nagy megelégedésére – visszatérés a kocsmába.

Nem tudom, hogyan végezték azok a szerencsétlen gyerekek. Legalábbis hétről közülük semmit sem tudok, s csak reménykedem, hogy sikerült kimászniuk a kátyúból. Bárcsak így lenne! Mert egynek biztosan nem sikerült. Nem lett belőle doktor. Nem lett belőle úr. Időközben ugyanis megváltozott a rendszer, és alapiskolai végzettséggel bizony nem nagyon ugrálhatott. Meg aztán ivott is jócskán. Ahogy teltek az évek, megnősült, és született négy gyereke. Gyakran láttam a feleségét, egy soványka, lestrapált asszonyt, amint szomorú arccal, egyedül húzza-vonja a kicsiket, miközben majd leszakadnak a karjai a sörös- és borosüvegekkel teli szatyroktól. S a gyerekek? A legidősebb görcsös igyekezettel próbálja utánozni az épp aktuális bulvárszereplőket, miközben szomorú szeméből és itt-ott véraláfutással dekorált sápadt arcáról ordít a reménytelenség, az elkeseredettség, és a felismerés, hogy ő valószínűleg sosem fog úgy élni, mint azok. Alapiskolás testvérei délutánonként a piacon császkálnak, s egy kis apróért, néhány almáért, pár köteg retekért vagy újhagymáért az üres ládákat rendezgetik. Látom azokat a vézna gyerekeket, amint a ládatornyokkal küszködnek. Látom a szomorú tekintetüket. Sokat próbált tekintet, mintha nem is gyerekek, hanem kis öregek tekintete lenne. Olyan, mint Rio de Janeiro, Calcutta, Kairó nyomorgó, utcán élő, számkivetett gyerekeinek a tekintete. Ugyanolyan, mint az apjuké volt egykor. S ahogy nézem őket, az jut eszembe, hogy minden társadalomnak kötelessége a legártatlanabbak védelme. De egyetlen társadalom s egyetlen politikai rendszer sem helyettesítheti azt a szeretetet, biztonságot és ösztönző erőt, amit csak egy valaki tud megadni: az egyetlen és pótolhatatlan apa.

Lampl Zsuzsanna