Európai szélsőjobb – valós veszély?

Bár a radikalizmus előretörése mindig aggodalomra ad okot, három olyan tendencia is van, amelyek miatt talán kevésbé nyugtalanító ez az eredmény. Az első az, hogy bár az emelkedés jelentős, a radikális képviselők abszolút száma még mindig alacsony. A mostani állományuk a teljes, 751 fős parlament 10,6 százalékát teszi ki, ami nem kevés, de nem is döntően sok. Ráadásul a szélsőjobbos képviselők nem is egy frakciót alkotnak majd: ha minden igaz, akkor az angol UKIP és a francia Nemzeti Front vezetésével is alakul egy-egy parlamenti csoport, további körülbelül 8 képviselő független marad. Ez jelentősen akadályozhatja a szélsőjobb érdekérvényesítését a parlamentben, ráadásul kihozhatja a nagyon is létező különbségeket az elsősorban euroszkeptikus pártok (mint a UKIP) és az elsősorban nacionalista pártok (mint a Nemzeti Front) között.

A második tendencia az egyébként minden más szempontból gyötrelmesen alacsony részvétel. Ugyan ez elsősorban Közép-Európára volt jellemző, de a számok nyugaton sem voltak igazán magasak. Az alacsonyabb részvétel azoknak az erőknek kedvez, amelyek fanatizáltabb szavazókkal rendelkeznek, és ennek mintapéldái a radikális jobb pártjai. Ráadásul az alacsony részvételi arányok mellett nagyon kis mennyiségű szavazat is elég volt a mandátumszerzéshez.

A harmadik tendencia pedig az, hogy a radikális jobboldal pártjai valós társadalmi igényeket elégítenek ki. Egy demokráciában mindig jobb, ha a létező állampolgári nézetek bekerülnek a politikai körforgásba, mert akkor vitathatóvá válnak, nem maradnak kimondatlan, elnyomottnak érzett igazságok. (Ennek alternatívája a karantén, de ma már gyakorlatilag csak Németországban működik.) Ha a szélsőjobboldali pártok nem lennének bent az Európai Parlamentben, az még nagyobb problémát jelentene. A feladat nem a radikális pártok politikából való kiszorítása, hanem szavazói bázisuk megszólítása, meggyőzése.

Összességében úgy gondolom, a szélsőjobb még a mai, megerősödött formájában sem jelent igazi veszélyt a közös európai politika jövőjére. Az erősödés azonban intő jel, hogy az elmúlt évek politikai irányvonala nem fogta ki a szelet a radikálisok vitorlájából, hanem inkább tovább duzzasztotta. A legnagyobb kérdés talán az, hogy a mérsékelt jobboldal pártjai mennyire idomulnak majd ehhez az új kihíváshoz, és mennyire veszik át a szélsőjobb sikeresnek tűnő beszédtémáit és kifejezéseit. Az ugyanis egy sokkal veszélyesebb tendenciát hozhatna magával – az európai jobb sodródását szélsőséges irányba. Bízom benne, hogy ez elkerülhető, az első lépés egy mérsékelt és józan európai bizottsági elnök megválasztása. Utána pedig jöhet a gondolkodás arról, hogyan lehet a ciklus végére eljutni ahhoz az állapothoz, amikor nem az euroszkeptikus szavazók azok, akik a leginkább szükségesnek érzik a részvételt az európai választásokon.