És mi lesz a kurdokkal?

A kurdok több mint negyvenöt évig álltak hadban a bagdadi kormányokkal önrendelkezési jogaik eléréséért, de csak 1992-ben sikerült kivívniuk, a második öbölháború után. Akkor régi álmuk teljesült. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok segítségével biztonsági zónát hoztak létre a kurdok és az iraki hadsereg között. Ugyanakkor szabad választások révén föderális, regionális kormányt alakítottak, amely az iraki Kurdisztánt a mai napig kormányozza. A kurd nép jelenleg is azt óhajtja, hogy a föderális kurd kormány maradjon meg Irakon belül, nem óhajt önálló államként elszakadni. A szövetségi állam a bagdadi központi kormánnyal működne együtt, nem úgy, mint Szaddám idején, amikor a bagdadi diktátor nem ismerte el a regionális miniállamot. Ezért a kurd politikai pártok maguk hozták létre parlamentjüket, közigazgatási intézményeiket és a nélkülözhetetlen infrastruktúrát. A szövetségi megoldás nem nyerte el a szomszédos államok tetszését, és azt sem fogadták jó szívvel, hogy az iraki kurdok élete esetleg jobbra forduljon. Hiszen attól tartottak, hogy a kedvező megoldás hatással lehet saját kurdjaik életére, akik hasonló követelésekkel léphetnek föl. Ankara, Damaszkusz és Teherán hasonló forgatókönyvet képzel el a kurdokról, mint amely 1992 és 1996 között érvényesült. Ismét azon kezdtek mesterkedni, hogy keresztezzék az átmeneti iraki kormány elé terjesztett föderális tervet. A három kormány az iraki városokban az őket támogató kurd pártok révén már megkezdte a zavargások szervezését. Vissza akarják szorítani a kurdokat a hetvenes évek szintjére, szeretnék szétverni tizenhárom éve alakult államukat. A török és a szír vezetők nyíltan hangoztatják, hogy az iraki kurdoknak szerintük nincs joguk szövetségi államukhoz. Kirkukban, Bagdadban és Bászrában tüntetések kezdődtek azzal a követeléssel, hogy az irakiak csak választások után dönthessék el, milyen kormánya legyen az országnak, és milyen formában. És a többségi arabok nem szavazhatnának a szövetségi államra. A kurdok szerint viszont az új iraki alkotmánynak rögzítenie kell a föderációs megállapodásokat. Ha a kurdokról van szó, az érintett török-perzsa és arab vezetők nyomban összeülnek, és azon mesterkednek, hogyan verethetnék le az iraki kurdokat. Nagy kérdés viszont, hogy miért kell félni a szövetségi államtól. Hiszen ilyenek működnek az USA-ban, Németországban, Oroszországban, Argentínában, Belgiumban, az emírségekben és sok helyütt másutt is. Sőt most Szudán is ezt a megoldást keresi. Az iraki nép hamar elfeledkezett a kurdok több millió áldozatáról. A legkegyetlenebb időszak Szaddám Huszein kormányzása volt. Az egykori diktátor már a hetvenes években szabad kezet adott a török hadseregnek, hogy bármikor behatolhasson az iraki Kurdisztánba, és azt tegye, amit csak jónak lát. A bagdadi rezsim maga több ezer kurd falut törölt el a föld színéről, vegyi fegyvereket vetett be kurd városok ellen, 180 ezer kurdot deportáltak, a sorsuk a mai napig is ismeretlen. Több százezer kurdot élve eltemettek, több ezer kurd nőt megerőszakoltak, több ezer kurd gyereket eladtak a szomszédos arab országoknak, Szaúd-Arábiának és másoknak. Ezek után az iraki politikusok és a szomszédos kormányok ismét legalapvetőbb jogaiktól akarják megfosztani a kurdokat. Vajon miért fél mindenki annyira a kurdoktól? Ugyanis bármilyen kedvező változás menne végbe a Közel-Keleten, annak bármelyik szomszédos országban az ott élő kisebbségekre kedvező hatása lehetne. Tehát világos mindenki számára, hogy továbbra is az érintett kormányok törekvése sötétségben tartani kisebbségeiket. A gyors iraki politikai változások azt mutatják, hogy a vallás újra uralkodni fog az országban, a helyzet pedig kicsúszhat az amerikaiak kezéből. Megtörténhet, hogy egy második Khomeini ajatollah fog uralkodni Irakban. Lehet, hogy az amerikaiak megint nagyot hibáztak a Közel-Keleten?

A szerző kurd újságíró