És a mi ételeink?

Amikor sok évvel ezelőtt először az Egyesült Államokban jártam, nálunk még nem voltak óriási üzletközpontok, „plázák”, sem étkezősarkok, ahol számtalan kis stand ételében lehet válogatni. Nekem ez nagyon tetszett, mert egy helyen volt a sok üzlet, bár a hatalmas kínálat úgy ledorongolt, hogy nem is tudtam, melyikbe lépjek be először, pláne, hogy az amerikai márkákat akkor még nem volt honnan ismernem. Ugyanígy jártam az ételekkel. Volt kínai, mexikói, indiai, olasz és még sok más. Ezekből sem tudtam választani. Egyrészt mert igazából akkor még ezeket sem ismertem, másrészt meg külföldön mindig az ottani ételeket szeretem megkóstolni. Például Kínában nem akartam rántott húst enni, Bécsben viszont sosem rendelek kínait. Amerikában meg eredeti amerikait akartam enni. De hogy az melyik? Talán az őshonos indiánok étele? Vagy az amerikai társadalmat alkotó nagyszámú és különböző kontinensekről, országokból odakerült mindenféle nemzetiségű emberé? Vagy az akkori fő tartózkodási helyemen, San Diegóban élő tetemes hispán közösség ételei? De azok közül is melyik közösségé? A Kubából vagy a nem messzi Mexikóból ide vándoroltaké? A kísérőm, hosszú ideje ott élő európaiként csak annyit mondott, hogy ha tipikus amerikai ételt akarok enni, mármint olyat, amit a legtöbb amerikai fogyaszt, mert az a legolcsóbb, akkor elvisz valamelyik burgeres gyorsétterembe. El is vitt. Nem tetszett. Aztán elvitt egy mexikói étterembe. Két órát kellett várni, mire lett szabad asztal, de megérte. Ott ettem életem egyik legjobb menüjét.

Ma már nálunk is vannak plázák, bennük étkezőrészlegek, egyik nagyobb, mint a másik. Ott is lehet enni kínait, mexikóit, indiait, thait, vietnámit, olaszt (bár azt nem mindenhol, úgy látszik, az túl európai), és van kebab, faláfel, hummusz, északi halak (legalábbis a stand neve szerint azok), s persze burgerek. Ez mind jó, de ha én külföldiként megérkeznék például a pozsonyi új – szerintem nagyon szép – buszállomásra, s valami hagyományos szlovákiai ételt szeretnék enni, akkor bizony gondban lennék. Igaz, nemrég nyílt egy stand, ahol van rántott sajt, sült vagy rántott csirkecomb rizzsel, de ez nem nagy választék, meg távol van azoktól az ízektől és állagoktól, ahogy ezeket az egyszerű étkeket el kellene készíteni. Aztán van még egy hely, amelynek a nevéből egy külföldi nem tudja kikövetkeztetni, hogy ott hagyományos hazai ételeket főznek, bár az sem biztos, hogy idevezetném őt, mert az itt vásárolt juhtúrós „galuskával” egyszer elrontottam a gyomrom (a szakács túltocsogtatta zsírral, arról ne is beszéljünk, hogy a tejföl mellett látott-e szegény étel liptói túrót). De menjünk valami jobb helyre. Utánanéztem az interneten. S nagy csodálkozásomra a fővárosban olyat, aminek a nevében benne van, hogy szlovák étterem, csak egyet találtam.

Egy lakberendezési lap vezércikkét olvasom. Kissé furcsállom, hogy az írója lakások helyett ételekről lelkendezik benne, de már megszoktam, hogy minden lehetséges újságba, magazinba belecsempésznek recepteket, s pont ez az egyik oka annak, hogy nagyon redukáltam a vásárlásukat. De a legjobb, hogy azon örömködik, micsoda finom, hagyományos német ételeket eszik a testvérénél. Na, hol is? Németországban. Igen, valakinek, aki ha betesz a lapjába recepteket, akkor azok csakis egzotikus ételek, különleges dolog lehet, hogy Németországban a németek szeretnek német ételeket főzni, például olyasmit, mint a mi gulyásunk. Sőt, amint írja, még büszkék is ezekre az ételeikre. És neki ez nagyon tetszik.

Nekem is tetszik. De akkor könyörgöm, mi miért nem tudunk büszkék lenni a saját ételeinkre? S bár személy szerint a gulyást nem nagyon szeretem, akár arra is? Hiszen a hazai ételek ugyanolyan jók, mint a külföldiek, csak mások. De hát épp ez a lényeg. Nem?