Erős állam régen és most

25 évvel ezelőtt Fukuyama híres, liberalizmust dicsérő könyvének megírásakor (A történelem vége és az utolsó ember) biztosan nem gondolta, hogy röpke húsz év múlva sokan visszasírják a kommunizmust, és hogy a válság hatására az Európai Unióban valamiféle szocialisztikus fordulat áll be. Néhány éve újra vita tárgya, hogy mekkora legyen az állami beavatkozás. Az európai gazdaság és kultúra alapja a liberalizmus, ha úgy tetszik, a szabadelvűség. A szabad verseny tette Nyugat-Európát a huszadik század elejére a világ urává, az elhúzódó feudális kötöttségek pedig Kelet-Európát leszakadóvá. Ezek után merné valaki megkérdőjelezni, hogy a piacgazdaság nem a gazdasági fejlődés egyetlen járható útja. Ha a távolabbi múltba tekintünk vissza, találhatunk sikeres központosított országokat is. 4500 évvel ezelőtt a sumér városállamok mind állami újraelosztással működtek. Ezt vitték tökélyre az ókori Egyiptomban, és a legmagasabb fokát a ptolemaioszi korban érte el 2–300 évvel Krisztus előtt. Akkor, amikor már feltalálták a mai formában is használt pénzt. De említhetnénk akár Kínát, ahol az egypártrendszer és egyetlen ideológia keretei is képesek biztosítani a gyors gazdasági növekedést és a felzárkózást a fejlett világhoz. Kelet-Ázsia más tekintélyelvű országai szintén ebbe a kategóriába tartoznak. Persze nem szabad elfelejteni, hogy Kína a 17. századig Európa előtt járt, csak belső problémái és a nyugati ipari forradalom miatt maradt le a 20. század elejére. Nehéz egyértelmű receptet találni a gazdasági fejlődésre. Az Európai Unióban és az USA-ban jelenleg alkalmazott módszer azért nem jó, mert az eladósodásra épül, azt pedig valakinek meg kell fizetnie: konkrétan a következő generációknak. Igazi súlyát éppen ezért nem érezzük. Sokan látják úgy, hogy a fejlett világ gazdasági fejlődését a szociális kiadások terhe nyomja vissza. „Túlságosan jóléti” társadalom alakult ki. Nehéz időkben, ha tetszik, ha nem, össze kell húzni magunkat, nálunk most talán ez lehet a helyes gyógymód.