Erőfitogtatás volt?

Az atombombát bevető B-29-es légierőd egykori, 30. életévében már ezredesi rangot elért pilóta-parancsnoka ezt 55 évvel később, egy atlantai összejövetelen mondta, ahol emlékeinek felidézését a hallgatóság ovációval fogadta. Persze akkor a résztvevők feltehetően még nem ismerték a pár hónappal későbbi, New York-i ikertorony elleni terrortámadás sokkhatását. S ki tudja, vajon még utána is váltott-e ki bennük okokat kereső döbbenetet a globalizált világ ama hihetetlen képtelenségei közé tar-tozó tény, hogy a terroristák primitív késekkel behatolva kény-szerítették ki a repülőgép-eltérítést. A szupermodern technika csődöt mondott.

Az egymás megsemmisítésével fenyegető hidegháborús szembenállásban az atomfegyver valóban az emberiség megmentőjének bizonyult. A nemzetközi terrorizmus azonban olyan veszedelmet zúdít a világra, amelynek elhárításához az államok, népek és a politikai meg gazdasági elitek érdekközössé-gének felismerésén alapuló legmesszemenőbb szolidaritására és összefogására van szükség. S minden, még a legtürelmesebb erre irányuló igyekezet is szembe találja magát azzal a súlyos dilemmával, hogy a katasztrófa megelőzéséhez elkerülhetetlenül hozzá tartozó erőszak alkalmazása miként egyeztethető össze a humanizmus egyetemes alapelveivel.

A hirosimai tragédia 2001. szeptember 11. óta a világhatalmi érdekek és a globális biztonság megütközésének az iraki beavatkozás körüli feszültség állapotába sodorja a ma eligazodást kereső egyes embert és közösségeket. Abban a tekintetben, hogy legalábbis célravezető-e az Irakkal szemben alkalmazott, az emberi jogok és a szuverenitás megsértését is vállaló módszer. Kérdések merülnek fel: nem volt-e más lehetőség a terrorizmussal kacérkodó elvetemült diktatúra kiszámíthatatlanságának akár elrettentéssel történő visszaszorítására?

Emlékezzünk csak vissza! Teller Ede professzor a budapesti Eötvös Társulatban tartott előadásában annak a véleményének adott hangot, hogy az atombomba hirosimai bevetésére nem volt szükség, ami történt, nagyon komoly hiba volt. Szerinte, „ha az első atombombát a Tokiói-öböl felett dobtuk volna le egy esti órában, 10 millió japán látta volna, miként lesz az esti sötétségből déli világosság, és halálest sem történt volna...” Persze a japán fanatizmus térdre kényszerítését ismerve, felsorakoztathatók a politikusok és katonák súlyos ellenérvei is.

Nem ilyen megközelítésekre utaló hangvétel jellemezte a dokumentumfilben Paul Tibbets és az általa, édesanyjáról elnevezett távolsági bombázógép, az Enola Gay 12 főnyi személyzetéből még élő Van Kirk navigátor megszólaltatását. Mindketten kifejezésre juttatták, hogy a felelősség nem rájuk tartozott.

A film nem kívánt bíráskodni a tények és az atombomba bevetése felett. A képsorok váltásának kontrasztjával, a feladata teljesítésére emlékezó pilótának és a hirosimai borzalmak női túlélőinek lidérces emlékfoszlányaival a film készítői azt igyekeztek érzékeltetni, hogy az áldozatok és a két bombázótiszt – a kísérőszöveg megfogalmazása szerint – „addig nem létező miszszió teljesítőiként” – mit éltek át, mit éreztek és gondoltak. A néző számára ez a beállítás lehetőséget adott arra, hogy ki-ki szabadon alkothasson véleményt a történtekről, a túlélők és a végrehajtók mai magatartásáról. Annak a rémképnek a felidézése, ahogy a városra boruló sötétségből előbukkan egy mozdulatlan, kifolyt szemét a kezében tartó ember, s Tibbetsnek az a kijelentése, hogy nem városnézésen vett részt, akár a cinizmus megnyilatkozásaként is hathat. Mások számára viszont nyilván nem marad közömbös az a mély meggyőződésből fakadó tanúságtétel, hogy a bomba bevetésének sikeres végrehajtásával hozzájárultak az emberéletek mindkét oldalon történő nagyarányú megmentéséhez. Tibbets a súlyos áldozatok felett sajnálkozva nyilván méltatlannak tartotta volna említést tenni arról is, hogy a bomba ledobásakor Hirosimában majd harminc amerikai hadifoglyot is őriztek, egyiket közülük a túlélők látni vélték, amint máglyaként a folyóba veti magát. Ki tudja, vajon nem az a Julius Molnar vagy Joseph Bubinsky volt-e, akiknek felmenői aligha kétségbevonhatóan innen, tájainkról származtak el az Óceánon túli ígéret földjére.

A kommentár szerint Tibbets az év 12 hónapjának felét országjárással tölti, hogy elmesélje élményeit. Talán innen ered választékos beszédének patakszerű áradása. Lehet, hogy az egykori feladata sikeres végrehajtásával járó feszültség – mely nem tette lehetővé, hogy a következményekre is gondoljon – érzékeltetése hatásosabb lett volna, ha említést tesz a véletlenek soha ki nem zárható végzetes összejátszásáról. Például arról, hogy a rendkívül óvatos fedélzeti technikus, a szigorú előírásokon túlmenő utólagos ellenőrzést tartva a bombatérben belerúgott egy kis fekete dobozba. Amikor már ki akarta dobni, akkor jött rá, hogy arról a szerkezetről van szó, melynek működésbe kell hozni a csak „kisfiúként” emlegetett bombát. Talált viszont hat doboz gumi óvszert és három selyembugyit, arra a megállapításra jutva, hogy ezek nem tartoznak a bombázógép berendezéséhez.

Lehet, hogy a nézőt épp az ilyen, a fekete humor kategóriájába tartozó mozzanatok felidézése nyomán erőteljesebben foglalkoztatná: a terrorizmus elleni biztonsági intézkedéseknek akkor lehet igazi foganatja, ha a politikusok a következményekkel tépelődő megfontoltsággal hoztak volna döntést Irak esetében is. Mert ugyan a média szóvirágai, avagy a katonák nyelvezetének keresetlensége ideig-óráig elterelheti a figyelmet arról, hogy egy látszólagos hatékonysággal kecsegtető lépés a globalizált világba könnyen az önnön ellentétébe fordulhat.

Robert Lewis másodpilóta a bomba felrobbanását követően – ahogy ez a Gordon Thomas és Max Morgan Wits amerikai újságírók minden részletre kiterjedő történelmi riportkönyvéből kiderül – így kiáltott fel: „Nézzétek csak ott lent azt a kurvaságot!” A naplóba viszont, máig ható mementónak tekinthetően azt írta: „Te jó Úristen, mit tettünk?!”