Enni vagy nem enni?

Képzeld már, olyan naiv vagyok, hogy azt hittem, ha tömegesen (azaz egy népes énekkar tagjaként) elszállásolnak engem egy termálfürdőbe, annak az ottani személyzet örül. Mert hogy bevételi forrás a hirtelen támadt, váratlan kánikulában, ha negyven fizetővendégnek kell koszt és kvártély egész hétvégére. Reggeli, ebéd, vacsora, jó ezeknek a vidékieknek bármi, ezek mindent megesznek. Persze, hogy mindent megeszünk. Igaz, fintorogva. De ha egy kimerítő délelőtti énekverseny után beesünk végre a szálláshelyre, potom két óra késéssel a szervezés pontatlansága és a be nem tartott versenykezdés miatt, már olyan éhesek vagyunk, hogy jó nekünk a kirántott mosogatórongy is. Hiszen fél három, reggel hét óta egy falatot se láttunk. Fél egyre volt ebéd rendelve, közli mogorván a termálfürdő alkalmazottja. Nekünk mondja? Éppen olyan jól tudjuk. Jöttünk volna mi, ha időben színpadra kerülünk délelőtt, nem a mi hibánk a csúszás, mi örültünk volna, ha másfél órával hamarabb tudjuk le a fellépést. Kopog a szemünk az éhségtől, ha tálalnák végre a megrendelt ebédet... úgyis elkészült két órája, hát melegítsék meg már. Ha nem jöttek időben, akkor jöjjenek vissza egy óra múlva, közli a kiszolgáló, egy italokkal zsúfolt tálca fedezékéből. Egy csomó alkalmi vendég van itt, aki sört kér, azok fontosabbak. A maguk ebédje már úgyis ki van fizetve. Majd ha lesz időnk, megmelegítjük.

A kirántott mosogatórongyra bizony várni kell egy órát. Korgó gyomorral. Bambán meredünk egymásra, a meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudunk. Ez igen, ez vendégszeretet! Nesze neked, idegenforgalom. Ide se teszem be többé a lábam. Pedig épp reggel gondoltam, hogy valamikor a nyáron majd a családdal is... Tényleg naiv vagyok. Azt hittem, ez itt már Európa.