Elveszve Rozsnyón

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. A helyzet sokat javult, de nem eleget. A szlovákok többsége büszke az ország nevezetességeire, látnivalóira, de a turistákat nem nagyon csípi, és nem tudatosítja, hogy a jól működő turizmus az ország fontos bevételi forrása lehet. Vagy ha tudatosítja is, legyint egyet, mondván, neki ebből mi haszna. Maga az ország sincs kellőképpen felkészülve a turisták fogadására, talán csak a főváros és a Tátra.

Nemrég Rozsnyón jártunk. Először azon lepődtünk meg, hogy alig-alig hallunk magyar szót. Aztán azon csodálkoztunk, hogy a város látszólag nem is számol a turistákkal. Sok időbe telt, amíg feljutottunk a főtéren álló kilátótoronyba, amely egykor őrtoronyként szolgált. Az épület ajtaja mindig zárva volt, sehol egy tábla, tájékoztató, hogyan lehet bejutni. Több járókelőtől is érdeklődtünk, sikertelenül. Csak azt tudták, hogy látogatható, mert néha látni fent embereket. A harmadik napon megoldódott a rejtély. A főtérre érve egy fiatal párt pillantottunk meg a toronyban. Bizonyára jól érezték magukat fent, édes kettesben, vagy nem tudtak betelni a csodás panorámával, mert nem nagyon akartak lejönni. Már kezdtük azt hinni, hogy ott születtek, amikor végre elindultak lefelé. Tőlük tudtuk meg, hogy az épület kulcsát a főtéren levő turisztikai iroda alkalmazottjától kaphatjuk meg, miután kifizetünk fejenként két és fél eurót. A következő döbbenet az irodában ért. A fiatal srác kedvesen fogadott bennünket, de nem tudott magyarul. Megkérdeztük, mi van, ha olyan látogatók érkeznek a közeli határ túloldaláról, akik a magyaron kívül nem beszélnek más nyelvet. Ilyennel még nem találkozott – válaszolta –, csak néhány hete dolgozik az irodában, de biztosan megértenék egymást, majd hozzátette, hogy a kilátótornyot amúgy sem sűrűn keresik fel turisták. Vajon miért? – kérdeztem, de ez már költői kérdés volt.