Előrelépés-e a nyelvtörvény módosítása?

A nyelvhasználati törvényre nem önmagáért van szüksége a szlovákiai magyarságnak, hanem azért, hogy segítségével a jelenlegi nyelvhasználati helyzet javuljon. A törvény annyit ér, amennyire a gyakorlatot befolyásolni tudja és fogja. Ezért értékelésekor elsősorban azt kell figyelembe vennünk, mi okozza a jelenlegi siralmas helyzetet. Mert azt, hogy a helyzet siralmas, feltehetően senki sem vitatja. A magyar nyelv használata visszaszorulóban van, és ez nem csak a nyelvet beszélők számának csökkenésében nyilvánul meg, hanem a magyar nemzetiségűnek megmaradtak nyelvhasználati szokásainak változásával is. Minden téren, szóban és írásban is sorvadt a magyar nyelv használata az utóbbi évtized során, ahogy azt a Diákhálózat és a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatásai bizonyítják.

Ennek egyik legfőbb oka a jelenlegi nyelvhasználati szabályozás széttöredezettsége, átláthatatlansága, bizonytalansága, az alkalmazási terhek kisebbségi nyelvhasználókra való áthárítása és az államnyelv pszichológiai előnyben részesítése. Itt most nincs lehetőségem kifejteni ezeket a szempontokat, ezért csak jelzem, hogy az Új Szó jövő heti Szalon mellékletében megjelenő dolgozatban bővebben foglalkozom velük, s górcső alá veszem azt az érvet is, miszerint esetleg maguk a kisebbségi nyelvhasználók a magyar nyelv visszaszorulásának okai.

A módosítás jogi szempontból

A fenti szempontokat figyelembe véve a most elfogadott módosítást nem lehet sikernek tekinteni, mivel az említett öt alapproblémát meg sem próbálja kezelni, azok továbbra is meghatározó jellemzői a szabályozásnak. Bár a törvény néhány területen, például a kétnyelvű anyakönyvi kivonatok esetében bővíti a tételes kisebbségi jogokat, a legtöbb ilyen előrelépés feltételes, ami a mostani korántsem kedvező gyakorlatot konzerválja. Tehát például a rozsnyói rendőrrel és a galántai orvossal is beszélhetünk majd magyarul, ha egyébként ismeri a nyelvet, de továbbra sem lesz jogunk arra, hogy ismerje. Még rosszabb a helyzet a jogok gyakorlati alkalmazását elősegítő szabályok terén, mivel itt visszalépések is történtek, mint például a kisebbségi nyelvű fogadóórák korlátozásának lehetősége a hivatalokban. A szankciók bevezetését bár helyeslem, nem tartom különösen hatékonynak, mert politikai okokból valószínűtlennek látszik tömeges alkalmazásuk, és egyébként sem a kívánt hatást érik el. Sokkal fontosabb a kisebbségi nyelvhasználat gyakorlati elősegítése, pozitív megerősítése, ami azonban nem került a kívánatos szinten a törvénybe.

Nemzetközi összehasonlításban a módosítással kialakult nyelvhasználati szabályozás továbbra is kirívóan kisebbségellenes, akár az európai standardot megtestesítő két egyezményhez, a Kisebbségi Keretegyezményhez és a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájához, akár a hasonló demográfiai helyzetű (Szerbia, Macedónia, Finnország, Svájc), akár a kisebb lélekszámú kisebbséggel rendelkező országokhoz (Szlovénia, Olaszország, Dánia, Horvátország, Svédország, Lengyelország, Magyarország) hasonlítjuk. Bizonyos kérdésekben a Fico-kormány előtti nyelvhasználati állapotot sem sikerült visszaállítani. A jelenlegi hazai nyelvhasználati gyakorlatból kiindulva a módosítás nem alkalmas arra, hogy pozitív fordulatot hozzon a kisebbségi nyelvek gyakorlati használata terén, ezért sikernek nem tekinthető.

Jogi szempontból tehát a fentiek alapján a mostani módosítás nem tekinthető előrelépésnek. Elfogadom a Híd álláspontját, hogy ennyit is nehéz volt elérni az adott politikai légkörben, és sok tárgyalás és egyezetés kellett hozzá, több, mint bármelyik másik törvényhez. Valószínűtlennek tartom, hogy az MKP az adott helyzetben jobb eredményt ért volna el, ha egyáltalán értelmezhetőnek találnám a „mi lett volna, ha az MKP van ott?” kérdést. A kisebbségvédelemben ugyanis, egykori tanárom, Várady Tibor professzor úr szavaival élve, nincs értelme a „hány gólt rúgtunk volna, ha pályán lettünk volna” típusú megközelítésnek. Ettől még azonban tény, hogy a módosítás nagyon messze van a jó nyelvhasználati szabályozástól, és nem tudja betölteni azt a szerepet, amire elvileg szolgálna, a kisebbségi nyelvhasználat széles körű gyakorlati biztosítását. Ezért sikerként értékelni önámítás vagy félrevezetés, de semmiképpen sem megalapozott szakmai álláspont.

Egy elfogadható szabályozás felé

Jó, illetve jobb nyelvhasználati szabályozásnak a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala törvényjavaslatát tartom, aminek kidolgozásában volt szerencsém aktívan részt venni. E cikk keretei között nincs lehetőségem annak elemzésére, hogy miben tér el a hatályos törvény és a most elfogadott módosítás a Kerekasztal anyagától, ezért itt csak jelzem, hogy azt minden érdeklődő megtalálja a www. jogsegely.sk honlapon. Ugyanitt megtalálhatóak a Kerekasztal hozzászólásai a most elfogadott módosítás különböző változataihoz. A tavaly november 15-én a Híd által nyilvánosságra hozott javaslatban 64 pontot kifogásoltunk, a később közigazgatási egyeztetésre kerülő anyagban már 73 pontot. Ezek nem tartalmazzák a Kerekasztal és a Híd javaslata közti összes eltérést, mindössze a Híd javaslatának koncepcionális keretei között felmerülő problémákra mutattak rá. És az a javaslat a kormány által történt elfogadása során még jelentősen romlott is, a parlamenti szakaszban benyújtott Igor Matovič-féle módosító indítványról nem is beszélve.

A Kerekasztal javaslata hoszszú ideig készült, és nagyon sok társadalmi szervezet támogatását bírja, beleértve a többi kisebbség képviselőit is, akikkel szintén egyeztettünk. Természetesen ezen az anyagon is lehet még javítani, és fogunk is, mivel folyamatosan kapunk észrevételeket. Az érdekes kérdés most azonban nem az, hogy milyen az ideális törvényjavaslat, hanem hogy hogyan lehetne megvalósítani.

A teljes cikk szombati nyomtatott kiadásunkban olvasható.

Fiala János