Élőholt

Könnyű szívvel kijelenthetnénk, hogy Matovič kormánya meghalt. Hiszen lemondott a miniszterek csaknem fele, az ország nagy részének kénköves szikrát hány a szeme, ha meglátja a képernyőn a miniszterelnököt vagy bármelyik koalíciós vezetőt. Hiszen a törékenynek tűnő összefogást egy év alatt sikerült porrá zúzni, és a válsághelyzet gyönyörűen felrajzolta, ki gondolja komolyan a teljes politikai kurzusváltást, és ki van a székében csak azért, mert úgy gondolja, neki jár a „képviselő úr”, vagy „elnök úr” titulus. Hiszen ez a kormány megmérettetett, könnyűnek találtatott, és minden egyes mozdulatával csak mélyebbre süllyed a futóhomokba.

És az a helyzet, hogy alakuljon bárhogy a dolog, nem változik semmi. A Matovič-kormány halott lesz, mert átlendült azon a ponton, ahonnan már nincs visszatérés.

Ám arra is sok jel utal, hogy ez a kormány életben van. Vagy legalábbis kétségbeesetten kapaszkodik az élet felé, és még be is jöhet neki. Hiszen itt van például az az állítólagos levél, melyet az OĽaNO több képviselője is aláírt, és arról szól, hogy ha az ő Igoruk távozik, ők is mennek vele. Vagy épp Eduard Heger pénzügyminiszter, aki szürke, alig látható politikusként hirtelen a figyelem középpontjába került, és egyre többen tekintenek rá reménybeli miniszterelnökként, aki majd kikormányozza a hajót a viharból (a szextánst természetesen Igor tartja majd neki, de ezt a felállást már ismerjük).

Itt van Veronika Remišová, aki már nem tudja hová fokozni a megyünk (de annyira azért mégsem) játékot, és itt van Richard Sulík, aki már lemondott a gazdasági miniszteri posztról, és könnyes búcsút is vett, de a fogkeféjét meg a szupermenes pizsamáját azért otthagyta a miniszteri irodában.

És az a helyzet, hogy alakuljon végül bárhogy a dolog, nem változik semmi. A Matovič-kormány élni fog, és akkor is Matovič-kormány marad, ha Eduard Hegernek fogják hívni a kormányfőt, Sulíknak a gazdasági minisztert, és Matovičnak a korrupcióellenes miniszterelnök-helyettest. És akkor is, ha nem. És akkor is, ha végül hárompárti lesz a koalíció. Mert az utánozhatatlan ragaszkodás a posztokhoz és a hatalomhoz mindörökké ráégette a skarlát betűt a kormány homlokára.

Élő-e, vagy holt? Ez a nagy kérdés. Törhetjük rajta a fejünket még egy kicsit – de választ csak akkor kapunk, ha kinyitjuk a dobozt, és megpiszkáljuk egy bottal, hogy él-e még. A doboznyitást pedig úgy hívják, előrehozott választás. Csak az a szomorú, hogy nem tudjuk, mit nyerünk azzal, hogy megtudjuk, megdöglött-e a macska, vagy éli világát. Azt viszont nagyon jól tudjuk, mit veszítünk: a reményt, hogy létezhet normális kormányzás is a Tátra alatt.