Életünk egy algoritmus?

A növekedés a várakozások alatt marad, a cég 79 millió dolláros mínuszt termelt 594 millió dolláros bevétel mellett. Nem csoda, hogy részvényeik 2013-as, sokak szerint elhamarkodott tőzsdére dobása óta történelmi mélypontra kerültek.  Szlovákiában (és Magyarországon is) úgy tűnik, a közösségi média egyenlő a Facebookkal. A Twittert nálunk, valószínűleg az európai és amerikai nyomáskényszer hatására, elsősorban a politikusaink nyomkodják, egyébként társadalmi-szociokulturális beágyazottságáról nem beszélhetünk – szemben például az Egyesült Államokkal, vagy akár az arab világgal. Az egyik legismertebb hazai twitterező a görögöknek nyújtandó pénzügyi segítségről folyó tárgyalások idején felkapott Peter Kažimír pénzügyminiszter, aki, látva a mikroblog hazai esélyeit, a mai napig nagyon aktívan, ám angolul tweetel.  A hazai és külföldi szaksajtóban gyakoriak a huzamosabb ideje, nem csak gazdasági értelemben vergődő, útját kereső Twitter létjogosultságával kapcsolatos elmélkedések. Vannak, akik a hashtaget népszerűvé tevő szolgáltatást már a #RIPTwitter hashtaggel temetik. Ez valószínűleg még korai, ámbár a tanácstalanságot jelzi, hogy a Facebook mintájára idén a Twitter is bevezette az algoritmikus idővonalat. Eddig a felhasználó az általa követettek üzeneteit időrendi sorrendben böngészhette, újabban a cég, a felhasználó által fogyasztott – követelt, kedvelt, retweetelt, idézett – tartalmak függvényében próbálja kitalálni, mi lehet az, ami érdekelheti a felhasználót. Ugyanezt, más formában és érdekek mentén a virtuálisvalóság-piac Facebook melletti globális társuralkodója, a Google is műveli. A cégek személyes döntést és választási lehetőséget szinte kiiktató gyakorlatának alapfeltevése, hogy értékes, ne pedig a felhasználó számára érdektelen tartalmakat toljanak az arcába, még akár felhasználóbarátnak is nevezhető. A cégek (talán?) nem veszik el annak lehetőségét, hogy például a „hoki-vb 2016” keresőkifejezésre kiadott mind a 357 ezer találatot végigkattintgassuk, akár a 248. oldalon találva meg a számunkra fontos tartalmat, de ezt kevesen teszik meg; vagy – a Facebook és most már a Twitter esetében is – lehetőségünk van rá, hogy a bennünket valósan érdeklő ismerőseink vagy oldalak adatlapját „kézzel” meglátogassuk. De azt, hogy alapból mit kapunk az arcunkba, amikor telefonon rácuppanunk valamelyik közösségi oldalra, már nem mi, hanem a bennünket aprólékosan elemző, arcszerkezetünket, szemüvegmárkánkat, hajunk, szemünk színét, családtagjainkat, autónkat, szexuális preferenciáinkat, kedvenc zenekarunkat, tegnapi vacsoránkat, közlekedési útvonalainkat, barátainkkal és üzletfeleinkkel folytatott kommunikációnkat, a gyerekünk óvodai csoportját stb. ismerő óriáscégek határozzák meg. Ha a kedves olvasó visszagondol a március 5-i parlamenti választások előtti közösségimédia-reprezentációjára, arra kell rájönnie, hogy a politikai preferenciáihoz legközelebb álló tartalmak felülreprezentált mennyiségben jutottak el hozzá, más oldalak véleményét jóval kisebb mértékben, gyakran csak fizetett hirdetések formájában ismerhette meg, amelyeknek muszáj volt elérni őt. A globális közösségimédia-világcégek azt szeretnék, hogy minél többet időzzünk birodalmukban, ehhez igyekeznek számunkra kellemes virtuális környezetet kialakítani.  Ez pedig már gyakran a valóság átformálásával határos. Egy demokrata választó is felkeresheti Donald Trump oldalát, de alapból sanderses és clintonos tartalmakat kap, ezek közül is abból többet, amelyet a Facebookon már több ezer tényezőt figyelembe vevő algoritmus a számára ideálisnak ítél. Így, ha a közösségi médián kívül egyéb tartalmakat nem fogyaszt, keresőbuborékba zárják őt, módosítva a világról alkotott képét.  A közösségi médiáról folyó, intenzív közbeszédben rendre megjelennek azok a törekvések, amelyek e keresőbuborék kipukkasztását vagy meghekkelését célozzák. Ilyen volt a magyar webkettő hajnalának ma már naiv, megmosolyogtató pillangószív-kísérlete, ma persze már ez is indusztrializált formában történik. Az „alanyi jogon” járó webkettővel párhuzamosan erősödő, az internet demokratizáló erejébe vetett hurráoptimizmust elfelejthetjük, „puha diktatúra” ez a javából. De szerencsére a kitörési lehetőség is egyszerű: próbáljuk életünket minél inkább a valós, nem pedig a virtuális szférában élni. Első lépésként próbáljuk meg belátni, az ebédünk akkor is lehet finom, ha azt az elfogyasztás előtt nem posztoljuk ki az Instagramra. Próbálják csak ki! Na ugye!