Egy rossz tapasztalat: szocreál újratöltve

Egy ilyen kijelentés persze magyarázatot kíván, mielőtt valaki a kulturális műsorok iránti előítélettel vádolna. Hát csak annyit mondhatok, hogy rosszak a tapasztalataim, s elég, ha csak a karácsony előtti egy hónapra tekintek vissza.

Kétféle rossz tapasztalatom van. Most csak az egyikről lesz szó: ez a kultúra és az ideológia keverése, sőt a kultúra alárendelése az ideológiának. Lassan mintha a néhai szocialista realizmus lényege éledne újjá, mármint hogy a művészet, a kultúra elsődleges feladata a politikailag megfelelő – most úgy mondjuk, politikailag korrekt – irányba nevelés, vagyis a politikai propaganda.

Például kaptam egy meghívót az egyik pozsonyi színház előadására. Amikor olvastam az ismertetőben, hogy ez a színdarab a tolerancia projektje, ami kimondottan fiataloknak, a Z generáció tagjainak íródott egy politikától sem mentes szervezettel (!) együttműködve, megszólalt a fejemben a vészcsengő. Aztán azzal folytatódik az ismertető, hogy „az otthon a hagyományok megőrzésének a helye. A vidéki ifjúság egyötöddel hagyományosabb, mint a városi”. Már ez a megfogalmazás is furcsa, mert mi az, hogy egyötöddel hagyományosabb? A szöveg így folytatódik: „A Z generáció 63 százaléka nem akar színes bőrűek és liberálisok, 60 százalékuk homoszexuálisok mellett élni, és több mint a felük határozottan nem fog idegenek, migránsok, menekültek, zsidók és muszlimok mellett lakni. A mentálisan vagy egészségügyileg akadályozott szomszédot inkább a városi fiatalok utasítják el. Mindkét csoport az antidemokratikus és populista pártok felé inklinál”.

Nos, ez a színdarab, amely állítólag hatalmas sikernek örvend, ezeket a fiatalokat akarja jó útra téríteni. Sajnos, az előadás időpontja nem felelt meg, így nem tudtam megnézni (de meg fogom), viszont elgondolkodtam a fent idézetteken. Előszöris: azt az ún. társadalmi távolság mérésére szolgáló kérdéssort, amit egy régi-régi amerikai felmérésben használtak először, s arról szól, hogy ki mellett szeretne, illetve nem szeretne valaki élni, lakni, illetve az illetőt a családjába befogadni, bizonyos felmérésekben az összefüggésekből kiszakítva a mai napig orrvérzésig ismételik, s az eredményeket, társadalmi kontextustól függetlenül magyarázva mint véres kardot lobogtatják, mondván, ezek bizonyítják egy népesség előítéletességét és intoleranciáját. Hát ez nincs teljesen így (a részletes magyarázat nem fér ide). Másodszor: az említett szöveg mintha azt sugallná, hogy erről az intoleranciáról a hagyomány tehet, vagyis a hagyomány miatt ilyenek ezek a fiatalok. Hogy mi értendő a hagyomány alatt, azt persze mindenki gondolja hozzá, mindenesetre a hagyományok mint ok és az intolerancia mint következmény esetleg azt sugallja, hogy szakítani kellene a hagyományokkal (talán az otthonnal is, ami „a hagyományok megőrzésének helye”?). Ez az összemosásos taktika igazából meg sem lep, hiszen voltam már tanúja olyan előadásoknak, amelyeket különböző forrásokból támogatott szervezetek egyetemistáknak tartottak valamilyen ártatlan, megtévesztően semleges címmel, aztán kiderült például, hogy összemosták benne a családot az erőszakkal, és ebből következőleg jutottak el ahhoz a kijelentéshez, hogy a hagyományos család (kimondták: házassági kapcsolatban élő nő, férfi, gyermek) a progresszivitás kerékkötője.

Én már akkor írtam a másság tiszteletének fontosságáról, amikor a mostani aktivisták még a gyerekbolygón sem voltak. S nemcsak írtam, praktizáltam is, kisiskolás koromban például Rudika és Tibike roma osztálytársaimmal szemben (a mi osztályunkban senki sem közösítette ki őket), később pedig a zsurnalisztika tanszéken a nem kevés homoszexuális tanítványommal szemben. Igaz, ez a „praktizálás” szó nem teljesen fedi a valóságot, ugyanis ez az ő másságuk egyáltalán nem zavart, nem foglalkoztatott, így nem volt mit praktizálni. A fent leírt „kultúra” viszont zavar, mert nem gondolom, hogy egy problémásnak tartott jelenség erőszakos didaktizálása és ennek művészetként való feltüntetése tesz elfogadóbbá bennünket. Sőt. Okulhatnánk a szocialista realizmus tanulságaiból.