Egy jó döntés

1992-ben, egy borongós napon arra toppantam be Pozsonyba, hogy a lapok lehozták a csehszlovák kommunista állambiztonsági szervezettel, az ŠtB-vel együttműködő újságírók névsorát. Rajta volt az a barátom is, akihez mentem. Két nap, két éjszaka beszélgettünk. A végén úgy szabadult meg a tehertől, hogy teljesen kivonult a nyilvánosságból. Szerettem volna, ha nem így történik, mert csak a forradalom után jutott szerephez a sajtóban, és ha visszatér eredeti hivatásához, azzal nemcsak a szlovákiai, hanem az egész magyar civilizáció bőven nyert volna. A teljes kivonulásával pedig szerintem sokat vesztett. De ő döntött így, és békességbe került önmagával. Aztán volt, aki hasonló kitudódás után a hitben talált megoldást lelkiismereti válságára. Megint más haláláig vívódott, alkoholista lett, marta magát és másokat, a sértett dac beszélt belőle – szörnyű dolgokat mondott. Akár így, akár úgy, ezek a feldolgozási módok csak akkor lehetségesek, ha az embernek van lelkiismerete.

A leleplezésre másfajta jellegzetes válasz is létezik. Éspedig – Szlovákiában és Magyarországon egyformán – az izomból tagadás. Ezt gyakran a per kilátásba helyezése kíséri, ami olykor csöndben elfelejtődik, máskor – ügyvédje és bírósága válogatja – formaságokba kapaszkodva biztos győzelmet ígér. A jövedelem-kiegészítésnek és a sajtó szívatásának bevált eszköze a per, összekötvén a kellemeset a hasznossal. Itt a lelkiismeret már nem játszik annyira, de még ez is jobb a semminél. Jelzi ugyanis, hogy az illető tisztában van a demokratikus kultúrák egyik fő normájával: diktatúra állambiztonsági emberének lenni csúnya dolog, szégyenbélyeg, amitől szabadulni kell.

A csehszlovák listákat 1992-ben egy Petr Cibulka nevű chartás hozta nyilvánosságra (a forradalomig összesen öt évet ült börtönben, jelenleg egy jobboldali törpepárt elnöke). Szerepelt azon a listán bizonyos Gál Alexander is, aki Kassán szerveztek be mint ügynököt és titkos együttműködőt. Születési dátuma: 1937. november 29. Mindenki tudta, hogy ilyen adatai egyvalakinek vannak: Gál Sándor költőnek, írónak, szociográfusnak, abban az időben a Keleti Napló című kassai lap szerkesztőjének. Később, a 2002-es szlovákiai törvény nyomán nyilvánossá vált a beszervezési napló 1978-as keltezésű oldala is, ebből derül ki, hogy miért volt a jeles kisebbségi értelmiséginek két fedőneve: a némileg érdes állambiztonsági humorra valló Šovinistát – talán az ügynök tiltakozása miatt – áthúzták, s lett belőle semleges Peter.

Mondom, ezt, legalábbis felvidéki magyar értelmiségi körökben, mindenki tudta a szóban forgó irodalmárról és sajtómunkásról. Ez esetben viszont sem lelkiismereti számvetésre, sem taktikus vagy jogilag indokolt tagadásra nem került sor. Hanem a harmadik változatra: az arcizom rebbenésének elmaradására. Sőt, az igen termékeny, de addig kellően el nem ismert szerző pályája ezután ívelt fel igazából. Folytatta a lapszerkesztést, építette irodalmi kapcsolatait, és amint a dolgok rendje, a vele rokon eszméket vallók fölfedezték addig rejtett értékeit, és minél többen ismerték meg személyesen, annál inkább. Már két évvel az eset után, 1994-ben megkapta a József Attila-díjat, lett belőle az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke. „Jó stoff a beszélyirónak”, ahogy Mikszáth Kálmán mondaná.

2005. március 18-én a szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatala (ÚPN) internetes oldalán megjelentek az ŠtB ügynölistái. (A levéltár igazgatója ekkor Bukovszky László volt, akivel Rádai Eszter készített interjút: „Egyetlen személy neve sem szerepel tévesen a nyilvántartásokban”, ÉS, 2007/40. már nem tölti be ezt a tisztséget, jelenleg a prágai állambiztonsági levéltár igazgatója.) A pozsonyi Új Szó másnap közölte az ismertebb magyar érintettek nevét, ezt a közleményt átvette a Magyar Távirati Iroda is. Volt politikus, aki lemondott, volt újságíró, aki perelt, és meg is nyerte. Gál Sándor se le nem mondott, se vissza nem vonult, se nem perelt. Meg se rezdült. Viszont abban az évben vette fel tagjai közé a Magyar Művészeti Akadémia.

Rezignáltabb megfigyelők némi túlzással úgy fogalmaznak, hogy a Fico-kormányzat alatt „kommunista restauráció folyik”, minthogy azok a közszereplők, akik 1990 után a kommunista oldalról a nemzeti oldalra mentek át, most újra a hatalom esernyője alatt csoportosulnak. Kárpát-medencei sajátosság, hogy sokan azzal igazolják maguk előtt állambiztonsági múltjukat, a nemzet és a nép érdeke lebegett a szemük előtt. (Aki olvasta például Horváth Józsefnek, a III/III-as főnökének emlékiratait, amelyekben a nemzetféltés látványosan keveredik a plebejus hévvel és a mélymívű moralizálással, tudja, miről beszélek. A delikvens annyira beleéli magát a szerepbe, hogy ha múltját valaki felhánytorgatná neki, rögtön kész a válasz: az illető nemzetellenes görény. Mármint az, aki a besúgást kifogásolja, nem pedig a besúgó.) Szlovákiában már ma sem érdekel senkit a diktatúrabeli múlt. Magyarországon hasonló váltás ígérkezik. Általánosan már ma sem tombol a múltfeltárási láz, Szlovákia végképp mit izgatna bárkit?

Életműdíjat a Pulitzer-alapítvány eddig olyan nagyságoknak adott, akik vagy tettek valamit a diktatúra ellen (Fejtő Ferenc, Faludy György), vagy valamiképpen átmentették az utókornak a diktatúrától független szakmai nívót (Bajor Nagy Ernő, Polgár Dénes). Nem hiszem, hogy a bizottság alaposabban ismerné a felvidéki magyar sajtó viszonyait, különös tekintettel a Hét című néhai Csemadok-lapra és a Keleti Naplóra. Vagy ha igen, akkor miért nem jutalmazta például az Új Szó közösségét, hiszen mégiscsak az a legjobb magyar napilap?
Sebaj, megvan a kvóta. Lett az idén népi-nemzeti-határontúli Pulitzer-emlékdíjas is. A tájékozatlanság és taktikázás ezen elegyét hívják nálunk kiegyensúlyozottságnak. Most már tudjuk: a bölcs és barátságos kassai férfiú jól döntött, sokan mások rosszul. Utódaink pedig örökül kapják a tanulságot: besúgni jó.
……………………………………………
Széky János
A szerző magyarországi publicista, műfordító

A cikk eredetileg az Élet és irodalom című  hetilapban jelent meg.