Egy futballfüggő naplójából (Lisszabon)

Süt a nap, fúj a szél. Megállás nélkül fúj. Hűvös lisszaboni szél. Hozza magával az óceán illatát. Színes hibiszkuszkelyhek himbálódznak a sirokkó hajnali légáramain, írnám (hommage a Rejtő), de hát ez nem a fullasztóan meleg sirokkó, hanem valami északi, pulóveres változata. Lisszabonba a BL-döntőre érkeztem. A belváros egyetlen hömpölygő tömeg. Mintha a fél Madrid itt lenne. Szombat éjjelre nem is tudtam szállást foglalni, Lisszabon csordulásig megtelt, s ha valamelyik hostel nagy gyorsan elővarázsolt egy pótágyat, azt is 150 euróért kínálták (fő/éj). Jobb híján magyar kollégámnál találok szállást (ezúton is köszönet az Indexnek), egy kis panzióban a Taberna Ibérica fölött. Szociológus ismerősöm fél évig egy portugáliai egyetemen dolgozott vendégtanárként, ő mondja, hogy a portugál magának való, nem túl barátságos nép. Depisek (mint a magyarok), baromi öntudatosak és bezárkózók. Hoztam magammal egy magyar–portugál nyelvkönyvet is, csak tudnám, hogy minek. Ilyen szenzációs példamondatokat találok benne: „Svájci vagyok, Genfben élek.” Utólag is üdvözlöm a szerkesztőt. Vagy ez: „Hiányzik az eső a földnek.” (Fálta água para es terras.) Vagy: „A tűzoltóbálba mennek?” (Vao ao baile dos bombeiros?) Megnyugtató a tudat, hogy csak memorizálom ezt a pár mondatot, felvértezem magam velük, úgymond, s már biztosan nem fogok elveszni Lisszabonban. Vamos, bombeiros! (Előre, tűzoltók!) Real Madrid–Atlético Madrid. Kultúrák és világnézetek harca. Van a gazdag, gőgös, "királyi" Real egyfelől, s a csóró, proli Atlético másfelől. A Real a siker és a győzelem szinonimája, az Atlético az esélytelenségé és az elkeseredett küzdelemé. A Real-szurkolók felháborodnak azon, ha a csapatuk gólt kap. Nem igazságtalanságnak tartják, hanem egyenesen udvariatlanságnak. Fintorognak. Ilyesmit nem illik – ez van az arcukra írva. Nem illik gólt rúgni a Realnak. Miért? Mert a futball így van kitalálva, mondják. A Real nem veszíthet. Ez történelmileg igazolt tény, magyarázzák. Velük szemben ott vannak a köpcös Atlético-drukkerek, kopott farmerban. Már a becenevük is beszédes: Los Colchoneros (matracosok). Ők állnak mellettem a zsúfolt metrón. Deklasszálódott, borostás munkások, akik negyven évig vártak arra, hogy csapatuk bejusson a BEK/BL-fináléba. S most itt vannak, eljöttek vele, elkísérték, hátha az Atléticónak szüksége lesz rájuk. A hangszálaikra. A szívdobbanásukra. A fanatizmusukra. Állnak, nézelődnek, figyelik a peronon gyülekező realosokat, s ahogy a szerelvény elindul, egyszer csak üvölteni kezdenek, valahonnan a lelkük mélyéről: „Ole, ole, ole, Cholo Simeone!” Ezért járok focimeccsekre. Ezért a hangulatért. A reményért, amely minden meccs előtt ott tükröződik a szemekben. Hogy a kisebb legyőzi a nagyobbat, hogy Robin Hood valami furfanggal túljár a királyi poroszlók eszén.  Olvasom, hogy Javier Marías spanyol író olyan iskolába járt, ahol a hittant egy Atlético-drukker pap tanította. Minden a focitól függött. Ha az Atlético megnyerte a hétvégi meccsét, a hétfői hittanórán kenyérre lehetett kenni a papot. Ha az Atlético kikapott, a pap szótlan volt, mogorva és keményen megbüntette az egész osztályt. Összetett dolgok ezek. A meccsen egy fiatal spanyol újságírónő ül mellettem. Hamar kiderül, hogy az Atléticónak szurkol. Nem is jegyzetel, inkább végigimádkozza a második félidőt, rózsafüzér helyett az ujjait morzsolja. A 93. percben, amikor a Real egyenlít, csak egy fájdalmas „ach…” hagyja el az ajkát. Onnantól kezdve összeroskad, és üres tekintettel mered maga elé. Jobb is, legalább nem látja, mi történik a pályán a hosszabbításban: a Real három gólt lő, és kivégzi ellenfelét. Az Atlético még soha nem nyerte meg a legrangosabb európai kupát. Kétszer játszhatott döntőt, 1974-ben húsz másodperc választotta el a győzelemtől, 2014-ben száz másodperc. A futball néha nagyon tud fájni. Hosszan bolyongok a lisszaboni mellékutcákon, hátha találok egy élelmiszerboltot, de úgy tűnik, itt nincsenek élelmiszerboltok, csak kis restik, falatozók. Az árak mindenütt fejbekólintanak. Végül egy „Piripiri” nevű gyanús lokál mellett, az udvarban elém tárul egy kis bolt, ahol a laza káoszban – a Buddha-szobrok, masnis kölnivizek és érett papaják mellett – végre reggelinek valót is találok. A félreeső park, ahol ezeket a sorokat írom, tele van helyiekkel. Ülnek, ücsörögnek. A portugál nem az a sietős fajta. Cigarettáznak, beszélgetnek, ráérősen etetik a galambokat. A mellettem lévő padon egy hajléktalan alszik, tarka poncsóval letakarva. Kissé odébb egy szakállas férfi kuporog a földön, törökülésben. Gyufaszálakból valami ábrákat rakosgat, közben magában beszél. Vagy az is lehet, hogy a verebekkel társalog, amelyek körülötte ugrabugrálnak. Kisvártatva felkel, tesz egy kört, összegyűjti a padok körüli csikkeket, kipiszkálja belőlük a maradék dohányt, azzal tömi meg a pipáját. Rágyújt, mosolyog, elköszön a verebektől, és elégedetten pöfékelve elcsoszog.  Lassan befejezem én is. Lapzártáig be kell fejeznem ezt a jegyzetet, távkorrektúrázni a kész oldalakat, és leokézni a nyomdába küldést. Senhoras e senhores, ez volt Lisszabon, ahogy egy Mastercard nélkül utazó, a pálya szélén ácsorgó futballfüggő látta. Adeus!