Egy felvidéki útról a Washington Postban

A cikk Erica Rosenberg tollából származik, és egy Budapestről Kassán át a Szepességbe és a bányavárosokba tett utazást mutat be. A cél tehát többek között Pozsony kikerülése volt, a Pozsonyon kívüli Szlovákia megismerése. Erről a vidékről az útirajz írója nem sokat tudhatott meg a nemzetközi útikönyvekből, lévén hogy például az ismert bedekker-sorozat, a Lonely Planet egyébként sem bőbeszédű Szlovákia-leírásának a felét Pozsony teszi ki. De a Washington Post szerzője más útikönyveket is idéz: egy 2015-ös kiadvány szerint Szlovákia „egy relatíve kevéssé ismert ország, kevés látogatóval”, egy másik könyv pedig Európa „Nyugat-Virginiájának” nevezi az országot. Ez utóbbi jelzőt a Washington Post utazója nem éppen biztató megjegyzésként értelmezte.

Az útleírások szürke kontúrjainak még nem mondtak ellen az amerikai utazó első benyomásai: ahogy Kassán szembejött vele a posztkommunista jelen, az ablaktalan bejárat a szálláson, a jelöletlen hotelszobák. A nem működő hűtőszekrényre pedig a recepciós csak annyit mondott, hogy hát a legtöbbje ilyen. (Mennyire ismerős jelenetek. Közép-európai szemmel ennek valahol megvan a maga bukéja: a szállás körüli problémák közös megoldása, vagy legalábbis ezeknek a szállásadóval való megvitatása a vendég és a házigazda közötti barátkozás rítusa is. Welcome drink helyett pótcselekvő közös bütykölés a nem működő kilincs, zár, kapcsoló felett.) Az Atlanti-óceán túloldaláról érkezve ez talán nyugtalanítóbbnak tűnt; mi már tudjuk, hogy a szállásra végül úgyis bejutunk, aztán úgyis kijutunk.

Visszatérve az amerikai beszámolóhoz: amikor a kassai panelvilág ellepte a látóhatárt, az utazás elérte a mélypontját: „tudatosult bennem, hogy szörnyen döntöttem a nyaralásomról”. De innentől jönnek a pozitív csalódások: a divatos kávézók, a középkori Lőcse díszei, a szepesi vár, a kassai Főtér Beatlest zenélő szökőkúttal (erről speciel jobb lenne megfeledkezni), a Szent Erzsébet-dóm stb. Végül pedig a hab a tortán Selmecbánya felfedezése. Erica Rosenberg a beszámolója végén odaszúr az útikönyveknek: „Talán itt az idő ezeket az útleírásokat alaposan átírni”. Amihez annyit tennénk hozzá, hogy a Szlovákiáról kialakult kép homályossága az országon is múlik. Ha megnézzük a Szlovák Turisztikai Ügynökség kiadványait, ott a képek többsége vagy természeti látványosságot mutat, vagy a középkori-újkori Felső-Magyarország örökségét; az épített örökségnek e dömpingjéhez viszont nem társulnak szerethető történetek, ami eligazítaná a turistát. A szlovák Felföld legértékesebb kincsei a középkorból, kora újkorból származnak; olyan korszakokból, amivel Szlovákia máig nem tud mit kezdeni. Így a turisztikát mintha leárnyékolná az a szlovák nemzetépítés, ami nem tudja helyén kezelni a történelmi Magyarország hosszú évszázadait. Miért is lennének képesek a külföldi útikönyvek átélhető és szerethető történeteket kanyarítani a bányavárosok és a Szepesség köré, ha maga Szlovákia is hadilábon áll ezekkel a falakkal, városokkal.

Ezzel együtt rengeteg olyan szlovákiai turisztikai attrakció van, amely erőforrásként tekint a multietnikus örökségre, úgyhogy még az is lehet, hogy majd egyszer a turisztika válik egy „multietnikus nemzettudat” kovászává Szlovákiában.