Egy elhallgatott jubileum

Nem jeleskedett az évforduló kapcsán a magyarországi szellemi élet sem. A jobboldal tartózkodása, persze, érthető. Azok, akik a „vad geszti bolondnak”, gróf Tisza Istvánnak állítottak szobrot nem is olyan régen Debrecenben, ugyan miért emlékeznének arra a költőre, arra a politikusra, aki mindig bírálta. Merthogy Ady nagyon éles szemű és jövőt sejtő publicista is volt, és a magyar érdekek legfőbb árulójának, szinte személyes ellenfelének tekintette a történelmi Magyarországot végső romlásba taszító miniszterelnököt. A baloldal sem erőltette meg magát: Tamás Gáspár Miklós a jubileum kapcsán egy okos jegyzetében világított rá arra, hogy Ady ma túlságosan kényelmetlen, semhogy az igazi lényét idézni akarnák. Azt írta: „amit Ady (rossz lelkiismerettel) siratott, nincs többé, amitől óvott, bekövetkezett, amire bíztatott, elátkozottan nyugszik a huszadik század ezerszer kifosztott és meg-gyalázott kriptájában.”

A szlovák sajtó, sajnos, szintén hallgatott. Elfelejtette vagy el akarta felejteni, hogy Adyt, a „magyar jakobinust” Hviezdoslav köszöntötte 1910-ben: „Mert tényleg közös bánat tép bennünket, / nyomorúságunknak csak neve más... – írta, és ekként folytatta profetikus erejű költeményét: „Mert ha mi szenvedők egymásra nem találunk, / kit váltson meg az üdvös akarás?” Vagy azt is fel lehetett volna említeni, hogy Vladimír Roy, amikor 1936-ban meghalt, a halálos ágyán kezében Ady verseskönyvét szorongatta. Emil Boleslav Lukáč pedig éppenséggel Adyról írta bölcsészdoktori disszertációját, Ady verseiből egy kötetnyit Jan Smrek, prózájából a nemrég elhunyt Ctibor Štitnický fordított. A szlovák kultúrában tartós nyomot hagyott Ady. Szerencsém volt: ismerhettem személyesen Ladislav Novomeskýt. Ő már ahhoz a költőgenerációhoz tartozott, amely inkább a cseh szürrealizmushoz igazodott, mint a magyar szimbolizmushoz, de állandóan olvasta Adyt és többször említette, hogy a publicistát – maga is évtizedekig gyakorló hírlapíró lévén – példaképének tekintette. Ezek a példák könnyűszerrel gyarapíthatók, és bizony mindannyian tudjuk, mennyire nem lenne felesleges arra emlékeztetni: voltak évtizedek, amikor pontosan Ady jegyében milyen hatásosan tudott együttműködni a magyar, a szlovák szellemi élet. Annyira, hogy a fasiszta szlovák állam nem írástudatlan, ám becstelen belügyminiszterét, aki szintén újságíró volt valamikor, Šaňo Machról van szó, felháborította ez a kapcsolat és személyesen ragadott tollat, mert türelmetlennek, mi több: ve-szélyesnek tartotta ezt az irodalmi barátságot.

A szlovákiai magyar szellemi élet, az államváltás után, Ady szellemében született meg. Ez irodalomtörténészeti közhely. Gondoljunk akár Fábry Zoltánra, de gondolhatunk akár Mécs Lászlóra is. Gondolhatunk a sarlósokra, Balogh Edgártól Peéry Rezsőig, de gondolhatunk Szvatkó Pálra is, ha valaki éppen ezt a tradíciót véli értékesebbnek. Ady megkerülhetetlen volt a szlovákiai magyar szellemi létben, támadták is a konzervatív körökben (semmiben sem különbözve a Horthy-Magyarország hivatalosságaitól), de talán egészen a rendszerváltásig a progresszió legerősebb fegyvere volt. Az igazi magyarságot, vagy – Győry Dezső szavaival – „az újarcú magyarokat” jelképezte.

Úgy tetszik, ezek az idők elmúltak. Az egyik szlovákiai magyar irodalmi folyóirat novemberi száma múlhatatlan szükségét érezte, hogy egy bizonyára kiváló tanulmányban elemezze a XVI. században élt Federico Della Valle és a XIX. századi Friedrich Christian Hebbel drámáit. Adyról semmi... Söpörjünk a saját házunk táján: lapunk, az Új Szó azonban nem hallgatott: 18 sort közölt az évfordulónaptárban, amelyből megtudható, édesanyja szerette „akaratos” gyermekét, Krúdy is írt róla „ízes könyvecskét” és ugyancsak Krúdy azt is tanúsítja: „különben nem is ivott annyit, sokszor csak megjátszotta részegségét.”

Hagyjuk, hogy mennyit ivott Ady Endre, s azt, hogy mikor játszotta meg részegségét és mikor volt valóban ittas. Hát tényleg ez maradt volna meg Ady emberségéből és életművéből?

Az évforduló alkalmából Ady cikkeit kezdtem olvasni, újraolvasni. A mesterség tökéletes tudóját, utolérhetetlen művelőjét. Száz évvel ezelőtt, 1902-ben, egy „vidéki” azaz nagyváradi lapban megjelent cikkeiből idéztek. Ott dolgozott akkor, s ugyancsak szorgalmasan és hatásosan. Cikkei máig érvényesek. Március 1-jén azt olvashatták a Nagyváradi Naplóban, akik abbonálták vagy vásárolták a lapot, „A demokrácia molyai” címmel kinyomtatott publicisztikában: „A demokrácia harapós ellenségei, molyai sohasem voltak még olyan mulatságosak, mint mostanában. Fölhasználják az idők mai perverz állását, beleeszik magukat a demokrata gondolkozásba, s mindenáron azt bizonygatják, hogy a demokrácia nonszensz, abszurd valami, s a társadalmaknak egyéb dolguk sincs, minthogy végre lerázzák magukról a nagy forradalom jóvoltából szerzett „bilincseiket”. A demokrácia molyai fölségesen argumentálnak. Most például, hogy Henrik herceget ünnepiesen fogadta az unió, teli szájjal kiabálják: „Ugye, hogy még Amerikában sincs demokrácia!...” Néhány nappal később a Naplóban a „Március idusán” című klasszikus írás jelenik meg: „A puffogó frázisok, hazafias nagyotmondások Tarjagos Illéseitől nem akarjuk elvenni a kenyeret... Március idusán megállunk most egy percre némán és desperáltan. Az utca zajong, nyüzsög... Mi hallgatjuk a hangok e káoszát, s ó, jaj, nem tudjuk kivenni belőle a jövő zenéjét, a tárogatót, melynek hangjaira leomlanak a becstelen, buta falak...” Április 19-én azt tudatja Ady olvasóival: „Az álliberalizmus veszedelmesebb a nyílt reakciónál.” Április 30-án azt vágja olvasói szemébe: „A magyar nacionalizmusnak mindenütt van rokonsága, mert nagyon sokszín?... Bizonyítanunk sem kell, hogy a magyar nacionalistákban nincs egy csöpp igazi és hívő hazafiság.” A július 5-i cikkben arra figyelmeztet az alig 25 esztendős – ha szabad így nevezni – egykori kolléga: „Romantikára hajló nép vagyunk. Frázisimádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket a legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás, ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket...” Ezeket a sorokat – ismétlem – száz esztendővel ezelőtt írta az a hírlapíró, aki még nem is igazi költő, de már zseni és akinek születése 125. évfordulójáról nem nagyon akaródzik emlékezni. Aki különben ugyancsak 1902. augusztus 13-án (apám ezen a napon volt 11 napos!) ezt az önvallomást tette: „Vagyok egyszerű újságíró, ki jó látású és becsületes akar lenni mindig, s aki a maga becsületeseknek tartott impresszióit nem szereti lenyelni.” Adynak nemcsak a véleménye, a magatartása is aktuális.

Ezért szomorú ez a „fél-hallgatás” Ady életműve körül. Pedig én nem is a poétát idéztem, nem a prófétát, hanem a kezdő újságírót. Aki félelmetesen ismerte a társadalmat és sohasem félt az igazat kimondani. Az is közhely, hogy a nagyváradi újság redakciójában született a költő. Ám mi a költőről szintén hallgatunk jószerivel, még akkor is, amikor az elemi jó modor szerint szólni illene róla. És nemcsak aktualitásáról, hanem arról, amiről ezúttal alig-alig szóltam, hogy a szlovákiai, a szlovákiai magyar és a szlovák kultúra mivel adós néki.

Egyik legjobb ismerője, Bóka László, 1939-ben a híres közép-európai szellemiségű budapesti folyóiratban, az Apollóban idézte meg: „E félrebeszélő korban végzetes bilincseket old fel a megfélemlített szívekről, némaságba fagyott szájakról az, aki kimondja az igazát. A költő műve szépség, de hogy kimondja a szót, az erkölcsi tett. Halálának már van emléke, kőből, sírja felett. Életének emlékét mikor állítják fel?” Bóka nem a tarjagosillési puffogtatásokat, az üres kegyeletet hiányolta. Számára e nemes élet példája volt a fontos. És mintha erre a kérdésre válaszolt volna ugyanennek a folyóiratnak ugyanebben a számában Sziklay László „A mai szlovák folyóiratirodalom” című dolgozatában: Štefan Krčméry: Andrej Ady v slovenskom zrkadle c. tanulmányában egészen határozottan idézi Ady híres sorait: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindvégig egy bánat marad” s hozzáfűzi: aki így írt, azelőtt megszűnt a szlovák nép alacsonyabbrendűsége. ĺme: a közép-európai sorsközösség gondolata is felbukkan a szlovákság Ady-kultuszában”. Nos, ezek 1939-es vélemények.

És ma mi a helyzet? Nem kellene naponta idéznünk, olvasnunk Adyt? Hogy tanuljunk tőle, mert, bizony, magatartása és igéi aktuálisak, bárhol üssük fel köteteit.