Egy elfelejtett tragikus évforduló

Hatvan éve, 1944. december 7-én Szálasi Ferenc magyar nyilasvezér Hitlernél tett látogatása során ígéretet tett, hogy két héten belül százezer harcképes magyar fiatalt bocsát a német hadsereg rendelkezésére. Ennek alapján azonnal nekiláttak a még német megszállás alatt lévő Dunántúlon és Felvidéken az akkor otthon található 14–15 éves fiúk, leventék összegyűjtéséhez. Összesen 110 ezer gyereket – köztük több helységből, például a Révkomáromhoz közeli Hetényből lányokat is –, szedtek össze és hurcoltak el Németországba, ahol a hírhedt SS alakulataihoz beosztva főleg légvédelmi tüzéreket kívántak belőlük kiképezni. Ez barbár cselekedet volt, hiszen a világháború már a végéhez közeledett. A mi környékünkön, Köbölkútról, Párkányból, Muzsláról, Ebedről, Nánáról és több más faluból is összeszedték a 14–15 éves fiúkat. Tehervagonokba rakva viszontagságos út után a messzi Kassel melletti Rotwesteni repülőtérre vittek engem is társaimmal, ahol egy fekete egyenruhás SS-hadosztályhoz sorolva légvédelmi tüzéreket szándékoztak belőlünk is kiképezni.

Ezt azonban már nem sikerült véghez vinniük, mert az amerikaiak folyamatosan bombáztak minket. A Németországba vitt 110 ezer szerencsétlen magyar fiú közül közel 15 ezer ott vesztette életét, a 48 köbölkúti gyerek közül 12. Köztük barátaim, a Tégen testvérek is. A két fiú kabátja hajtókáján egy kartonpapírra ráírtuk nevüket és életkorukat, 14, illetve 15 évesek voltak. Úgy temettük el őket. Az ottani temetőben szüleik a háború után megtalálták és hazahozták őket, a köbölkúti temetőbe lettek újra eltemetve.

Az egészben igen érdekes és szomorú, hogy a magyar történetírásból a világháború ezen tragikus epizódja szinte teljesen kimaradt. A 110 ezer levente megérdemelné, hogy a történelemkönyvben, a tévében, a sajtóban néha megemlítsék őket. Igaz, a Kossuth rádióban 2002 májusában igen szép műsort sugároztak a témáról. Fél évszázad alatt hatvan perc.

2001 tavaszán Szlovákiában olyan hír járta, hogy a második világháború során az erőszakkal Németországba hurcolt személyek kártérítést kaphatnak, ezt számukra a genfi IOM – International Organization for Migration – szervezet biztosítja. Az intézmény Pozsonyban irodát is nyitott, ahová beadhattuk kérvényeinket. Átvételét visszaigazolták, megfelelő intézést ígérve. Ez három évig elhúzódott, csak idén, 2004 nyarán kaptunk értesítést (most nem Genfből, hanem Kanadából!), amiben megállapították: mi egy tengelyhatalmakkal szövetséges országból voltunk elhurcolva, így nekünk semmiféle kártérítés nem jár. A sorok között olvasva és egyéb érdeklődésünk alapján is úgy tűnik, hogy a Nyugat az akkori magyar leventemozgalmat a Hitlerjugend valamiféle külföldi változatának tartja, így nem kártérítésre jogosult személyek, hanem inkább háborús bűnösök vagyunk. Az akkori 14–15 éves fejünkkel.

Jó lenne, ha mindenki, aki ebben az ügyben tehet valamit, hogy ne maradjon ki ezen tragikus esemény a magyar történelemből, ezt ne mulassza el megtenni. Most már hatvan év távlatából visszatekintve mindazok, akik olvassák ezen sorokat, próbálják felidézni azokat az eseményeket, ami a szerencsétlen magyar gyerekekkel történt. Idegen földbe lett eltemetve megkínzott testük, sírjukra azóta soha senki se tett egy szál virágot, és még azt sem érdemelték ki az elmúlt fél évszázad alatt, hogy valahol szülőhazájukban néha megemlékezzenek róluk.

A szerző a Csemadok Köbölkúti Alapszervezetének elnöke