Egy arc a fűben

Bevallom, megfogadtam, hogy elvből nem említem írásaimban a koldusokat, nem mintha lenézném szerencsétlen sorsú embertársaimat, hanem mert olcsó témának tartom, ha a jegyzetíró a koldusok tolakodó és szánalmat ébresztő, szomorú látványáról ír. Meg különben is, magára valamit is adó, a demagógiától irtózó firkásznak kicsit snassz ez, elvégre a koldusok iránti könyörületről vagy annak hiányáról bárki képes szívszaggató sorokat írni, bárkiben támadhatnak filantróp érzelmek a hajléktalanok, elesettek látványától. Nos, ez egyszer megszegem önmagamnak tett ígéretemet, mert különös élményben volt részem. A szerkesztőség felé tartottam reggel, s amikor az utcán oldalra néztem, tőlem mintegy húsz méternyire magasra nőtt fű ringott a szélben, a hajladozó fűszálak között pedig egy arcra lettem figyelmes. Az arcot hosszú hamuszürke szakáll és hajzat keretezte, a fűben heverő férfi meredt tekintete hirtelen az enyémbe gabalyodott. Csak pár másodpercig tartott, aztán eltűnt látóteremből. Nos, nem akarok nevetségesnek tűnni az olvasók szemében, legjobb hát, ha az őszinte megnyilatkozás védelmébe húzódom. Félreértés ne essék, láttam én már elhasalt részeget, higgyék el nekem, ez nem olyan volt. Nem tagadom, volt valami félelmetes a külseje alapján általam hajléktalannak vélt férfi látványában, ahogy mintegy lesben állva, mozdulatlanul megbújt a félméteres fűben, tekintetét pedig a mit sem sejtő, többnyire magukba feledkezett járókelőkre szegezte. Biztos vagyok benne, mostanra, sőt talán – ne legyek naiv –, azonnal elfelejtette azt a figurát, aki rajta felejtette tekintetét, és akin ő is rajta felejtette tekintetét, bennem azonban még most is gondolatokat ébreszt. Mintha az ember barlanglakó ősével találkoztam volna, amint zsákmányra les a rengetegben.

Most is azon gondolkodom, vajon mit gondolt, én mit gondolhattam.