Égett a Smer és a kormánykoalíció

Győz Kotleba vagy sem? Melyik megye fog most bebarnulni? Előzetesen ezek tűntek a megyei választások legizgalmasabb kérdéseinek, ám szerencsére a jobboldal ellopta a show-t a szélsőségesektől. Pozitív értelemben.

A 2017-es megyei választások legnagyobb meglepetése a jobboldali ellenzék szereplése: a nyolc megyeelnök közül öt az ő jelöltjük, és a besztercebányai Ján Lunter is gyakorlatilag jobboldali. Inkább, mint baloldali vagy smeres. Ilyen győzelmet a jobboldal még sosem könyvelt el, még az SDKÚ-s aranyidőkben is legfeljebb két megyeelnöke volt egyszerre. Ami még meglepőbb, az ellenzék sikere ráadásul nem csak az megyeelnökök megválasztásánál jelentkezett: a függetlenek előretörése mellett az SaS, az OĽaNO és a KDH által alkotott koalíció (plusz Pozsonyban az MKP, itt-ott meg még pár kisebb párt) több mandátumot szerzett, mint a Smer és partnerei.

A siker több okból váratlan. A jobboldalnak nem voltak igazán karakteres, jól felépített jelöltjei. Velük szemben régi motorosok álltak. Ráadásul, a megyei választások hagyományosan a szerteágazó regionális struktúrákkal és elkötelezett választói bázissal rendelkező pártoknak kedveznek. Az SaS és az OĽaNO ezzel szemben helyi erők nélküli vízfejű pozsonyi „minipártnak” számít, innen nézve még meglepőbb a siker. Ficóék a konszolidációt várták a választástól: hogy elmondhassák, hiába hőbörög a parlamentben Matovič vagy szájkaratézik a Facebookon Sulík, a Smernek van valós támogatottsága. Ez most pont fordítva sült el, és az eredmény tovább dinamizálhatja és még elszántabbá teheti az ellenzéket.

Részben ebbe az országos trendbe illeszkedik az MKP és a Híd szereplése. Menyhárték nem könnyű helyzetből várták a szombatot. Egyrészt 2013-ban az MKP erőn felül teljesített, így magasan volt a léc. Másrészt a 2016-os harmadik parlamenti választási fiaskó óta – amikor sokan már temették a pártot – ez volt az első megmérettetés. A 33 képviselői hely azt mutatja, hogy a párt meg tudta tartani pozícióit, egyedül Kassa megyében szerepelt le. A Híd ezzel szemben – az egy szem Tőketerebesi járást kivéve – most sem tudta megvetni a lábát a régiókban, a kiemelten figyelt és kezelt Nagyszombat megyei csatában pedig totális vereséget szenvedett. Míg négy éve pár száz szavazat döntött Berényi József javára Nagy Józseffel szemben, most előbbi 3:1 arányban verte Rigó Konrádot, közben pedig ötezerrel több voksot gyűjtött, mint négy éve. Ismét bebizonyosodott, hogy az agresszív, támadó kampány egy valamire jó: a megszerzendő bizonytalanok távol tartására.

Négy éve mondhatták Bugárék, hogy új pártként nincsenek kiépített struktúráik, nyolc évvel a pártalapítás után, a harmadik parlamenti – ebből a második kormányzati – ciklusukban ez az érv már kevés. Pláne úgy, hogy a protestformációkat azzal kritizálják, hogy csak virtuális pártok, egy-két húzónévre építenek.

Viszont az MKP számára is csak relatív a siker: korábban is jobban teljesített a regionális és EP-választásokon, ám azok az eredmények akkor sem hozták magukkal automatikusan az országos támogatottság növekedését. Az 5 százalékos parlamenti küszöb megugrásához ezúttal is több kell majd, ám a mostani eredmény önbizalmat és kellő belső legitimitást adhat ehhez az új vezetésnek.

Meglepő volt a sosem látott magas részvétel. Annál kellemetlenebb, hogy Dél-Szlovákiában viszont folytatódott az elmúlt tíz évben látható trend: a távolmaradás jelentősebb az országos átlagnál. A magyar jelöltek különösen a 20–35 százalékban magyarlakta járásokban szerepeltek gyengén, pedig a többségi választási szisztémának köszönhetően kellő összefogással, hiteles arcokkal, ötletes kampánnyal itt is sikereket lehetne elérni. Országos összefogás hiányában megoldást jelenthetett volna az MKP által korábban felkínált modell is: a tömbvidéken versenyezzenek – ott úgyis magyarok nyernek –, a peremvidékeken viszont fogjanak össze.

Az eredmények ismertek, ám a folytatás is izgalmas lesz. A sok független képviselő miatt bonyolult – és félő, hogy nagyon nem transzparens – koalíciós tárgyalások elé néznek a győztesek.