Duna menti választások

A Fidesz továbbra is kimaxolja a finkelsteini receptet, és püföli tovább a migráns-szalmabábut, keresztény-nemzeti panelekkel szervírozva. (A párt következetes a nemzeti szuverenitás tiszteletében, hiszen a legnagyobb keresztes lovag nem szólal föl az üldözött kínai keresztények érdekében. Míg az Orbán szerint Európa elfoglalására készülő Soros a minap Davosban a szabad világot fenyegető kínai veszélyre figyelmeztetett.) 

Nem biztos, hogy a migránsveszély működik a választás tétjeként 2019-ben is, bár 2015–16-ban is sokan hittük azt, hogy 2018-ra kifullad, és csalódnunk kellett. De a kérdés most is ez: az iskolázatlanabb, falusi szavazók, akikre egy éve még hatott a migránsozás, vajon eléggé motiváltak arra, hogy szavazzanak egy uniós választáson? A „keresztény középosztály”, a hagyományos Orbán-bázis ott lesz, hiába sztárol egy-egy dezertőrt a kritikus sajtó. Ők, mármint a hagyományos, kulturálisan jobboldali bázis, az „épül, fejlődik az ország”, egyébként klasszikus, mindig, minden kormányzó erő által használt kommunikációs paneljeit és manipulált statisztikáit kapja, de az elbontott Károlyi-szobor is az ő bónuszuk. 

És vajon elég szavazót visz-e el az urnákhoz az Orbán-utálat? Bár igaz az, hogy azonosulásra alkalmas vízió is kell a választóknak (mert tényleg nem racionálisan szavaznak az emberek, ahogy ezt a melegházasságban élő, de homofób kampányokat tervező Fidesz-tanácsadó, Finkelstein is tudta), de azért nem becsülném le a zsarnokság miatti fölháborodás mozgósító erejét sem. Tavaly összességében többen szavaztak a Fidesz ellen, mint mellette. Kérdés, hányan mennek el közülük májusban. Az az urbánus (még ha vidéken is élő) tömeg, melyből pár ezren, tízezren tüntettek év végén, tudja, mi a választás tétje, erről szóltak a szlogenjeik: akarjuk-e tovább építeni Magyarisztánt? Új erőként ezeket a protestálókat egyelőre a kicsit túltoltnak tűnő, csak generációs üzenetet hirdető Momentum igyekszik begyűjteni (bár generációs üzenet vitt már be pártot a parlamentbe: a 90-es Fideszt), és a Kétfarkú Kutyapárt, ami a „még a szar is le van szarva” attitűddel voksolók számára lehet vonzó. A Jobbik továbbra is képes a hátrafelé nyilazósok egy részét leszakítani a Fideszről, míg a régebbi, úgymond baloldali, többé-kevésbé a Fidesz ölében ülő ellenzéki pártok valószínűleg ugyanazt a – fogyatkozó – tortát szeletelik csak tovább. 

Sokan mondják itt, Szlovákiában nekem, hogy tartanak attól, hogy ez az ország is eljut oda, mint Magyarország.

Megnyugtatni nem tudom őket, bár szerintem nagyon jót tett a társadalom immunrendszerének a mečiari 90-es évek, amit az „anyások” most tapasztalnak meg – modernebb, kevésbé földszagúbb, de ugyanúgy nacionalista és maffiaváltozatában. Az is számít, hogy a hatalmi szereplők itt kiegyensúlyozzák egymást: Magyarországon bárhová néz az ember, államfői palotára, önkormányzatra, Alkotmánybíróságra, kormányzati ellensúlyt képező intézményekre, mindenütt Orbánt látja. Itt még vannak forrásai és kompetenciái az önkormányzatoknak, koalíciós a kormányzás, nemcsak az intézmények, hanem az egyes pártok mögötti erőcsoportok is kölcsönösen fékezik egymást. 

Míg Magyarországon személyi kérdéssé vált a pártválasztás – elfogadod OV-t vagy sem –, addig Szlovákiában bonyolultabb a helyzet, de itt is ugyanaz a tömeg vonult tavaly az utcára, mint Jaffiában, és juttatott a nagyvárosok polgármesteri székeibe új, kintről érkezett arcokat. 

Itt rejtett, egyelőre szégyellnivaló a korrupció, míg Magyarországon nyílt és szemérmetlen, mert ott az erőnek és a hatalomnak a manifesztációja.

És az erő fölmutatása (eufemisztikusan: a kormányzóképesség, haha) tud működni. Egy ideig. 

Szlovákiában nincs egy olyan figura, aki mentén eldől egy választás, viszont a hálónak, amelyet a politika, az üzlet és az alvilág szőtt össze, minden nap újabb láncszeme kerül napvilágra, és tesz közéleti szereplőket a partvonalon túlra. Kérdés, hogy a kihantolt csallóközi sírok ugyanúgy a semmit tárják-e majd föl, mint a 90-es évek magyarországi, a politikai és alvilági elitet összekapcsoló olajszőkítésének vizsgálata. Mert ahogy a máig alvó ügynökakták, úgy a politikusbűnözés feltáratlansága is kellett ahhoz, hogy Magyarország ide jusson. 

A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró