Dubček, a dzsóker

A minap Dubčekkel álmodtam. Az emberarcú szocializmuson dolgozó népe közt járt amolyan Mátyás királyként. Kutat ások, leguggol a gödörnél, kezet rázunk, váltunk néhány elvtársi szót. Készül rólunk pár fotó, s az egyik negatívot előhívja az álom. Nem volna ez meglepő, ha 62 éves lennék és nem 26. ĺgy kicsit orwelli.

Most tél van, jelenidejű és valós december, porka hó száll a pozsonyi várhegyen. Állok a parlament előtti téren, balomról a vár, mögöttem a törvényhozás bizarr tömbje. Állok szemben Dubčekkel, akit álmomban valósnak láttam, de a valóságban van is, meg nincs is. Előttem egy nemrég felavatott talapzat felirata ugyanis a Dubček-szobor ittlétét hirdeti – örök időknek szántan, márványba vésve –, ám a pártfőtitkár megmintázott emberarca, nyúlánk alakja sehol.

Mondják, csak idő kérdése, szobor is lesz, maradandó. Üzenik, ideiglenesen még hiányzik az örökkévalóság. Dekódolom az üzenetet: megint egy az örökösen ideiglenes félmegoldások közül.

A tán legismertebb szlovák szobrát közjogi méltóságok úgy avatják fel, hogy csak a talapzatát. Még abszurdabb, hogy a vár és a parlament közti közterület máris a nevét viseli: Alexander Dubček tér, Pozsony, Szlovákia.

Keresem a félmegoldás okait. Például későn kapcsoltak, hogy Dubček idén lenne nyolcvanéves és nem készült el időre a szobor, de fel akarták avatni, mert ki tudja, ki lesz hatalmon egy év múlva. Eszembe jut a posztkommunista baloldali Jozef Migaš házelnök szónoklata is az avatáson. Szerinte a parlamentbe igyekvő képviselőknek Dubčekkel mint a nemzet lelkiismeretével kell majd szembesülniük. Biztos ami biztos: egy ideig még ne kelljen az emberarc tekintetét állni?

Van egy praktikusnak tetsző, de alibista magyarázat is: ha nincs szobor, mindenki az ideológiájának és politikai céljainak megfelelő Dubčeket formálhat magának. Amolyan kényszer szülte „nemzeti egyetértés” ez. Nem mindenki tudja, mit kezdjen a történelmi személyiség így vagy úgy, de megkerülhetetlen alakjával, szobor híján viszont olyan Dubčeket helyez a talapzatra, amilyet akar. Ha akar egyáltalán, hiszen – s ez is jelzésértékű – az avatáson a koalíciós jobboldal és az ellenzék java hiányzott.

Mindenesetre, Dubček szabadon felhasználhatóvá válik, mint a dzsóker a zsoliban.

A dzsóker a legértékesebb ütőlap és bármit helyettesíthet. Mifelénk, ahol amúgy is sokan játszanak cinkelt lapokkal, nem a legveszélytelenebb jelenség. Az egykori államférfi halálának körülményei részben máig tisztázatlanok, s kíváncsi lennék, a hatalomra törő legnagyobb ellenzéki vezető mit gondol a prágai tavasz vezéregyéniségéről, s ahhoz képest mire kívánja fölhasználni az alakját.

Állok szemben Dubčekkel, aki van is, meg nincs is. „Mögötte” a Dunát átívelő „új” híd és a ligetfalui tömbházerdő. A husáki normalizáció „gyümölcsei”. A koré, amely Dubčeket zárójelbe tette, s teszi talán a talapzat feliratán is, akkor is, ha már állni fog a szobor. Mert a zsigerekbe ivódott normalizáció megint tarolni készül, csak nem „husáki”, hanem „mečiari” jelzővel. Abnormalizáció.

Hull a hó. A várhegyről lefelé menet látom, hancúrozó gyerekek hóembert állítanak.

Hál’ Istennek, ők már talán csak neki emelnek szobrot és róla álmodnak majd. Talán ez lesz a jó.

A hóemberarcú demokrácia.