Diktátorkodók

Még az Európai Bizottság vezetője, Jean-Claude Juncker is pihe-puha vattába csomagolt szavakkal búcsúzott „El Locótól”, mondván, Fidel sokak számára hős volt, az örökségét pedig a történelem fogja megítélni. Persze ez annyira nem meglepő, hiszen a fehérorosz Lukasenka rezsimjével is jóval megengedőbb már az Európai Unió, mióta a jó belaruszok hasznos előretolt hadállásként működnek az EU és Oroszország között, elsősorban azért, mert félnek attól, hogy Putyin gondol egyet, és hirtelen Minszkbe küldi a kis zöld emberkéket. De van az EU-nak egy Junckernél még lelkesebb vezetője, nevezetesen Robert Fico szlovák kormányfő, aki szerint Kuba (értsd, a Fidel vezette Kuba) sosem bántott senkit, és Fico szívesen elmegy Castro temetésére, ha esetleg jó elvtársként meghívják.

Na de álljon meg a menet. Mi ez a hülye szöveg, hogy Fidelt a történelem fogja megítélni? Milyen tudathasadásos állapotot jelenthet az, hogy nem illendő kimondani, Kuba lánglelkű forradalmárja egy igazi, vérbeli kommunista diktátor volt? Milyen bizonyíték kell erre több tízezernyi, a patkánylakta cellában lassan megőrülő politikai foglyon, sokezernyi, a tengerbe vesző menekülőn és a rengeteg kivégzetten túl? Felmenti Fidelt, hogy hatalomra kerülését egy másik kizsákmányoló diktátor bukása előzte meg? Vagy netán az, hogy a Szovjetuniótól való gazdasági függés megmentette a sziget lakosságát az éhhaláltól és a nyomort is enyhítette kissé? Nagy kár, hogy Kubának nem volt egy olyan írója, mint az oroszoknak Szolzsenyicin, aki tételesen felsorolta volna a Comandante bűneit.

De térjünk is vissza Ficóhoz, aki olyan lelkesen gyászolta Fidelt, hogy még a Facebookra is posztolt egy képet arról, hogyan nyilvánít részvétet a kubai nagykövetségen, egy szál gyertya és a diktátor fotója előtt. Ficóról sokan azt tartják, hogy az utóbbi hetekben produkált agresszív megnyilvánulásait az okozza, hogy gyengül, és nem ura az idegeinek. A valóság messze nem ilyen egyszerű. Fico most érzi csak igazán elemében magát. Hisz Trump megválasztása óta egyértelmű, hogy a mai politikai környezetben mindegy, mint mondunk, mindegy, kit támadunk, csak a marketing legyen megfelelő. Hogy a legveszélyesebb ellenfeleinkkel nem vitatkozni kell, hanem egyszerű, primitív eszközökkel támadni és lejáratni őket. Fico elindította gyűlöletrakétáit mindenkire, aki veszélyt jelenthet rá: Kiska elnökre, a sajtóra, de még arra a fiatal, de bátor lányra is, aki szólni mert, amikor mutyizást tapasztalt a külügynél. A mai világban – és ez fokozottan érvényes a mi kis szürke Közép-Európánkra – az emberek könnyedén lemondanak a szabadságukról a „szociális biztonság” ígéretéért. S az erre rájátszó Fico ugyan nem egy karibidiktátor-alkat, a sok szivarozás sem tenne jót a szívének, de könnyen elképzelhető, hogy játszott már „fidelcastrósat” a tükör előtt. A lelke mélyén, talán nem is olyan mélyen, ott lapul a diktátori hajlam, nem véletlen , hogy úgy vonzódik hozzájuk. Sokan hajlamosak bedőlni neki, arra hivatkozva, hogy a szabadságtól magától még nem lakott jól senki. De haltak már éhen emberek az elnyomásban.