Dávid kiáltása

Hétfőn hajnalban Dávid keserves kiáltására ébredtem. Újra ott állt a fenyőfák keretezte hatalmas szürke vaskapu előtt és várt. Ugyanúgy, mint amikor két évvel ezelőtt először találkoztunk. Mélybarna szemével a semmit kémlelte, és néha felkiáltott: Az édesanyám szeret engem!

Dávid most tizenhárom éves lehet, és egy kelet-szibériai gyermekotthon lakója. Hollófekete haj, barna szemek, enyhén mongolos arcvonások. Édesapjára nem emlékszik – Dávid egyéves volt, amikor az apja felakasztotta magát. Az addig példás anyuka a hirtelen támadt szegénységtől az alkoholban talált rá a megváltásra, ami Dávid számára a poklot jelentette. Teste azóta egy történelmi térkép – öt év szenvedéseinek hű lenyomata. Égő cigarettacsikkek, konyhakések, az anya fojtogató kezeinek nyomai. Hatéves volt, amikor az iskolában rájöttek az anya kegyetlenségére. Dávid azóta egy szürke gyermekotthon lakója a szibériai erdők mélyén. Az anyját ugyan kétéves börtönbüntetésre ítélték, fiát azonban mára visszakaphatta volna. Dávidról önként mondott le, arra hivatkozva, hogy nincs elég pénze az eltartására. A gyermekotthon nevelőnői – akik jól ismerték az anyát – elmondták, hogy az anyának elég pénze van, a fiút csak azért tagadta meg, mert nyűgöt jelentett számára. Dávid mindezt képtelen felfogni. Érzi és látja a sebeit, emlékszik az anyja okozta fájdalmakra, mégis naponta kiáll a gyermekotthon szürke kapujába, és az arra menőknek elmondja: Édesanyám szeret engem, csak még nem tud eljönni értem, de ha eljön, minden olyan szép lesz, mint régen.

Miért épp most jutott eszembe Dávid? Talán, mert az elkövetkező hetekben, hónapokban sok-sok Dávid terem majd köztünk, a kisebbségi magyarok körében. Sebeink nem hegednek be olyan könnyen, ennek ellenére mindenkinek elmondjuk, hogy hozzátartozóink szeretnek bennünket, csak most még nem jöhetnek értünk. Ennek ellenére – Dávidhoz hasonlóan – naponta kiállunk a kapuba, tekintetünkkel a semmit kémlelve és várunk...