Csak azért se csótányok!

Igencsak utálom az ostobaságot, nyilvánuljon az meg bármilyen helyen, területen, szinten. Csak úgy magunk között, mindennapi érintkezéseinkben, a közéletben, a médiában, a politikában, mindenütt, ahol a butaság árthat. Eddig úgy hittem, egyetlen terület van, ahol az ostobaságnak nincs helye, illetve ahol az ostobaság nem nyilvánult és nem is nyilvánulhat meg. Ez pedig a művészet. A művészet, amely minden létező ágával egyetlen célt szolgál: (közhely, de így van) az emberiség szellemi-érzelmi gyarapodását, műveltségünk tágítását, a kultúránkat minden vonatkozásban. Ez így volt, amióta világ a világ, illetve amióta a barlangrajzok megjelentek. Éppen azért nem volt soha helye ezen a területen az ostobaságnak, mert használni akart és nem ártani. Ezért maradhattak ránk azok a művészeti értékek, amelyek ránk maradtak.

Ezt tudva, nem akarom hinni, hogy van helye a művészetben olyan zagyvaságnak, amilyennel a közelmúltban egy képzőművész hölgy rukkolt elő. Olyan élő installációt készített, amelynek főszereplői csótányok. Azzal a törekvéssel tette e kellemetlen rovarokat művészet tárgyává, hogy megváltoztassa a negatív hozzáállást, amellyel viszonyulunk hozzájuk. Szerinte ugyanis nem olyan taszító, csúnya lények, amilyeneknek látjuk őket, s csak azért érzünk undort irántuk, mert nem ismerjük őket eléggé. S mit ad a sors, e „műalkotásnak” olyan sikere lett, mint kevés kortárs kiállításnak, még az egyik kereskedelmi tévé bulvármagazinja – amelynek egyébként nem szokása a képzőművészet népszerűsítése – is szenzációként tálalta e csótányinstallációt.

A bemutatott műről egyrészt az jutott eszembe, hogy egy évig élő műalkotásnak érezhettem magamat, mivel ötödéves egyetemista koromban olyan kollégiumi szobában laktam, ahol éjjeli-nappali vendégeink voltak a csótányok. ĺgy volt alkalmam igencsak közelről megismerni őket, mivel az ágyam feletti polcról gyakran pottyantak az arcomba éjszaka. Ám a rosszabb az volt, hogy nem tudtunk elzárni előlük semmilyen élelmiszert – ott voltak minden kilométerkőnél és lakmároztak.

Szóval együtt éltünk csótányomékkal egy évig, mégsem kedveltem meg őket, sőt. Irtottuk a lehető legkíméletlenebb módokon: borotvahabbal, hajsamponnal, sóval, borssal, ilyen-olyan vegyszerekkel. Mi több, a legkézenfekvőbb módon, fizikailag is próbáltunk megsemmisíteni egy-egy példányt, de az a módszer volt a leghatástalanabb, mert iszonyatosan fürge lények: mire rájuk csapódott volna az egyetemi jegyzet fedőlapja, árkon-bokron túl voltak.

Egy szó, mint száz, nem szerettem meg őket, sőt nem fogom akkor sem, ha megannyi művészi alkotással próbálnának is rávenni arra, hogy téves érzelmeket táplálok irántuk. És nem tartom magamat ezért rossz embernek. De az ilyesmit művészetnek se.