Bush-nyitány

Teljesítette célját a négynapos európai Bush-körút, többet nem is lehetett elvárni: teljes áttörést nem hozott minden fronton, de markáns nyitánya lehet a transzatlanti kapcsolatok helyreállításának. A legjelentősebb Bush-beszéd hétfőn hangzott el Brüsszelben, az elnök az új amerikai külpolitikai stratégiát foglalta össze, s ez adta a keretet a további tárgyalásokhoz Chirackal, Schröderrel, majd végül Putyinnal. Visszazökkenés a szó szerinti régi kerékvágásba nem lehetséges a kibővült EU külpolitikai ambíciói miatt, Washingtonnak ezért el kellett döntenie, marad a konfrontáció mellett vagy pedig arra épít, ami közös. A gyakorlati kérdésekben még mindig fennálló véleménykülönbségek miatt Bushnak a nyugati demokráciák által közösen vallott alapvető értékeket kellett hangsúlyoznia. A Bush-adminisztráció új stratégiájának legnagyobb buktatói akkor jönnek elő, amikor az olyan fennkölt eszméket, mint a szabadság és demokrácia napi külpolitikai célokként fogalmazza meg, hiszen a megvalósítás folyamán az idea nem annak látszik, mint aminek szánták, a fennköltségről már nem is beszélve – lásd Irakot.

A közös értékeken alapuló együttműködéshez Bushnak erős Európára van szüksége – ez volt az egyik alaptétel. A másik, hogy a NATO szerepe mint fő egyeztető-döntéshozó szervé nem csökkenhet. Fel kellett adnia Rumsfeld tézisét a régi és új Európáról, valamint az Irak kapcsán ebből fakadó „szövetségesi” besorolást is: megbocsátani az oroszoknak, semmibe venni a németeket és megbüntetni a franciákat. Nagy és közös eredmény, hogy Szíria együttes francia–amerikai nyomásra rákényszerül csapatainak kivonására Libanonból. Hogy a németek az együttes NATO-elhatározás keretében meghatározó szerepet játszanak Afganisztánban és részt vállalnak a kiképzésekből Irakban. Minderre lehet építeni, de az együttműködés minősége mégis attól függ majd, hogy a módszerekben, a végrehajtás mikéntjében lesz-e egyetértés Európa és Amerika között. Egyelőre nincs, lásd Iránt vagy a környezetvédelemmel összefüggő problémákat. Nem is mondta ki Bush azt Mainzban, amit Schröder nagyon várt: a teljes egyenjogúságot, közös felelősséget a világ ügyeiért.

Azáltal, hogy a demokráciát és a szabadságot külpolitikai alapelvekként fogalmazta meg Bush, az Oroszországhoz fűződő eddigi „felhőtlen” viszonynak is új kereteket kellett szabnia. Talán nem ez jött át a képernyőkön, de mind közül épp a pozsonyi amerikai–orosz csúcs volt a legkimértebb. Itt már csak közös célokról eshetett szó – terrorizmus elleni harc, az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása, nukleáris biztonság stb. –, közös értékekről nem. Putyinnak végig kellett hallgatnia az oroszországi demokrácia, sajtószabadság, beruházás-biztonság miatti aggodalmakat. A két évvel ezelőtti ál-lapothoz képest ez nagy változás, még akkor is, ha az amerikai szemrehányások nagyon óvatosak voltak. A fordulatnak inkább elvi jelentősége van, a gyakorlatban egyelőre esélye sincs annak, hogy Putyin változtasson például a csecsenekkel kapcsolatos politikáján. Ha a Bush-kormányzat tartja magát az elvekhez, akkor az elkövetkező időszakban az amerikai–orosz viszony jellemzője a kettősség lesz: markánsabban elkülöníthetők lesznek azok a területek, ahol közösek az érdekek azoktól az erőfeszítésektől, amelyek a befolyási övezetek megszerzésére és kiterjesztésére irányulnak.

Nem kell sem fanyalogni, sem lelkendezni. A mögöttünk álló külpolitikai nagyhetet annak kell tekinteni, aminek szánták: kezdetnek.