Búcsú Jugoszláviától

A történet vége – idézhetnénk Kardos G. György regénycímét, bár tartunk tőle, az egykor hat köztársaságból és két tartományból álló ország kálváriája ezzel még nem fejeződött be. Az a képlet, amit rákényszerítő erővel a Nyugat most felkínált, egyrészt puszta időhúzásnak tűnik, másfelől teljesen logikus. Brüsszel és Washington korábban egyértelműen Milo Djukanovics montenegrói elnököt pártfogolta Szlobodan Milosevics belgrádi rezsimjével szemben, s zöld fényt adott a függetlenülési törekvéseknek. 2000. október 5-én viszont a tíz éven át uralkodó szocialista-radikális koalíció elvérzett, Kis-Jugoszlávia ismét nyitott a világ felé, s ez teljesen új helyzetet teremtett. Az államszövetség fennmaradásának kérdését azonban Belgrád és Podgorica „belül” képtelen volt irányítható mederbe tájolni, a tárgyalási kísérletek rendre kudarccal végződtek. Ennek kerékkötője mindenekelőtt a kelepcébe került Djukanovics volt, aki már elkötelezte politikáját az elkülönülés mellett, s két éve folyamatosan ígérte az önállósággal kapcsolatos referendum kiírását.

Szerbia két okból is ragaszkodna a laza államszövetséghez. Az egyik a tengeri kijárat. A másik is majdnem ilyen fontos: Koszovó megtartása. A maradék ország szétesése esetén Rugováékat ugyanis semmilyen jogalap sem gátolhatná meg a kilépéstől. A déli tartomány gazdasági kincsei és az ott élő szerbség helyzete egyaránt figyelmeztetőleg hatott a Kostunica-kormányzatra, ám – enyhén szólva – nem hirtelenkedték el a dolgot. Utólag áttekintve: az „aluszékony” és „határozatképtelen” új belgrádi vezetés szem előtt tartotta, hogy a kettéosztott Crna Gorában Djukanovics alig rendelkezik az elszakadáshoz szükséges többséggel, másrészt a nyugati tőke világos jelzéseket küldött, az ugrásra kész beruházások szívesebben vennék, ha a földrajzilag behatárolható Kis-Jugoszlávia egyben maradna, egy centrummal, biztosítékként a befektetéseknek. Az EU most három év átmeneti időszakot kér, Javier Solana „jószolgálati közvetítő” megannyi belgrádi és podgoricai látogatása nyilvánvalóan sikerrel járt. Amennyire körvonalazható: az új szövetségi kormány mindössze négy minisztériumból állna, amely a védelmi, a külügyi, a gazdasági és a belkereskedelmi ügyeket koordinálná. A hadsereg tekintetében két megoldás nyílik, az első szerint mindkét tagköztársaságnak saját hadserege lenne, a második változatban ez közös, de a katonai szolgálatot mindenki saját területén töltené. Külön külkereskedelmi politikát folytathatnának és külön adórendszerük lenne. Külön pénznemmel rendelkezhetnének (Szerbiában dinár, Crna Gorában euró). Az Egyesült Nemzetekben viszont egy székre tarthatnak igényt, azon hathónaponként váltakozna Szerbia és Montenegró képviselője.

Ez tehát az a váz, amely keretet nyújthat egyfajta stabilitáshoz. Ekkor halasztódna egyben a boszniai – nehezen integrálódó – szerbség ügye, Koszovó is várhat, a balkáni „sötét folt” viszont talán felszívódhat.

Az ábra belülről nézve sokkal bonyolultabb. Elsősorban a polgárháború széléig sodródó Crna Gora távlatai bizonytalanok; Djukanovics pozíciója várhatóan gyengülni fog, az azonos nyelvet beszélő, törzsi alapon azonban a történelem során külön utakat bejárt terület sorsfordulójához érkezett. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Belgrád hasonlóképpen szétzilált. Nem elképzelhetetlen továbbá, hogy az új formulációban a jövőbeli államnak nem lesz sem közös államfője, sem miniszterelnöke. Ebben az esetben Vojiszlav Kostunica úgymond hoppon maradhat, de a Szerbiai Demokrata Párt elnöke idejekorán gondolt erre az eshetőségre is, pártját felduzzasztva az „átpártolt” szocialistákkal és radikálisokkal; a szerbség nemzeti önérzetét megpendítve győztesként kerülhetne ki az esedékes választásokon. Djindjics pozíciója sem reménytelen, aki vállalta Milosevics kiadatását, s ne feledjük, a háttérben ott található a gazdasági szakembereket tömörítő G17 csoport, amely Labus szövetségi kormányfő-helyettes és Dinkics bankkormányzó személyében a választópolgárok jelentős részének bizalmát élvezik. Amennyiben a G17 párttá alakulna át, a nemzeti és a reformerők között megvalósulhatna a szükséges egyensúly.

Szerbia most várakozik. A bizonyos jogait visszaszerző Vajdaság és a magyarok hasonlóképpen. A vajdasági magyarság szempontjából a nagyhatalmi játszmát illetően viszonylagosan a jövőbeni unió létrejötte lenne előnyös, a kisebbségvédelem ügyében ez szélesebb mozgásteret biztosítana. Nagy kérdés persze, a Vajdasági Magyar Szövetség jelen lehet-e egy új szerb szkupstinában. A megerősödő tartományi autonómia, és a már legálisan is elismert Magyar Nemzeti Tanács működése azonban nem nélkülözi a reményt.