Bízva bízni – de kiben?

A mérésben 28 országból több mint 30 ezer válaszadó vett részt, vegyesen a kontinensekről. Alapvetően négy szereplő bizalmi indexét hasonlítják össze: kormányzat (itt akár államigazgatási értelemben), média, civil szervezetek és üzleti élet. A trend szerint évek óta csökken a bizalom a kormányzatban és a médiában.

Az egyik kérdés arra fókuszál, hogy kinek a tevékenységét tartják etikusnak és hatékonynak. A kormányzatok teljesítenek a legrosszabbul, sem etikát, sem hatékonyságot nem látnak bennük. A média is ide kerül, bár alacsonyabb a negatív pontszáma. A civil szervezeteket etikusnak tartották idén és tavaly is, a fontos különbség annyi, hogy sikerült magukat a nem hatékony kvadránsból felverekedni a hatékonyba. Ezzel pedig felzárkóztak az „üzleti élet szereplői” mellé, akiket szintén így ítél meg a nemzetközi közönség.

Érdemes elidőzni efelett egy kicsit. Nem tűnik feltétlenül igazságosnak az ítélet: a kormányzatnak és az államnak mindig óriási a felelőssége, hiszen rájuk bízzák a polgárok a közpolitikai döntéseket. Ezt aztán hol jól, hol rosszul oldják meg, hol sikerül róla érdemben kommunikálni, hol elszúrják a narcisztikus politikusok. De akármit csinálnak, róluk szól a média, míg az üzleti életben néha évekig el tudnak rejteni egy-egy kellemetlen dossziét, gondoljunk csak a mértéktelen adócsalásokra fényt derítő oknyomozó anyagokra.

Az üzleti élethez viszont nem asszociálunk közéleti felelősséget. Nem vártuk eddig a vállalatvezetőktől, hogy fontos társadalmi kérdésekben konfliktust vállaljanak, lobbizzanak. Sőt, nem is mindig hihető, hogy az önös üzleti érdekükön túl vajon felvállalnának-e egyáltalán társadalmi érdekeket, őszintén. Ehhez képest nem nehéz jól teljesíteni: ha egy-egy elnök-vezérigazgató megszólal, már jön is a tapsvihar. Persze, ő még nem égett szét a közélet színpadán (értsd: karaktere jóval érintetlenebb, mint számos politikusé); de az sem biztos, hogy amit mond, azt majd a cége akár csak házon belül megvalósítja. Vagy csak a kirakatban. Mégis, ennek a fél perc csillogásnak az emberiség egy része szívesen hódol.

Ez is érthető, mert már kevés mentsvár látszik a horizonton, és a közösségi média pörgetése közben egyre kevesebb embernek jut eszébe, hogy maga is beszálljon a közéletbe, akármely szinten is. Ilyen körülmények közt egy jól hangzó nyilatkozat egy (a maga területén!) hiteles embertől léleksimogató. Ugyanakkor a világot aligha a kapitalista vezérek kasztja fogja megváltani, hiszen nekik az egyik legegyértelműbb elvárás a profit.

Hétköznapjaink ellentmondásaira máshogy is rávilágít a felmérés. Arról van szó, hogy a kisebb jövedelmű, de nagyobb létszámú csoportok bizalma jóval alacsonyabb mind a négy szereplő irányába. Egész pontosan az alacsony és magas jövedelmű csoportok közti bizalmi index különbsége 15 pontos rekordra nőtt. Tehát a gazdagok jobban bíznak a saját intézményeikben, mint a szegényebb csoportok. Távolról nézve ez tehát a Trump-trükk: miközben egy gazdag vállalkozóról volt szó, mégis az alacsonyabb végzettségű, kisebb jövedelmű csoportok kezdtek el bízni benne. Megér egy pár kutatást, hogy mi vezetett ehhez? Miért nem néptribunust keres a nép? Ki számít egyáltalán hitelesnek? Ha a gyerekkora nehéz volt, de azóta keresett egy csomó pénzt, az torzítja a képet? Vagy hiába van sok pénze, ha szerény életet él? A dinszóvágásimázst kedvelő magyar miniszterelnök, vagy Kiska, vagy éppen a pápai lakosztályt el nem foglaló Ferenc a hiteles? Vagy a Trump Tower tetején is lehet az valaki? Nem arról van szó, hogy már simán csak sokan örülünk, ha bárkitől is, de legalább olyasmit hallunk, ami egy kis reményt ad az amúgy elképesztően recsegő-ropogó világunkban? Nem lehetne pozitív módon reményt adni a közösségeknek, anélkül, hogy más emberek csoportjait lehúznánk? Ellenőrizzük néha, hogy amit valaki mond, azt tényleg meg is teszi?

Érdemes a vasárnapi családi ebédnél elgondolkozni és megvitatni, hogy kit miért tartunk hitelesnek – és alighanem érdekes lesz összehasonlítani, hogy mennyire másként mérjük ezt!