Big Brother Rulez

Megfigyeltem, hogy aki szombat esti kulturális vagy kulinális elfoglaltság okán lemarad egy-egy kiszavazó showról, még aznap éjjel izgatottan telefonálgatni kezd, hogy vajon ki hagyta el a házat. Olyan izgalom van a levegőben, mint egykoron az Izaura sorozat epizódjai előtt. Magam is gondolkodóba estem, elmenjek-e a Thália Fesztiválra, megnézzem-e a beregszásziak Dorottya-előadását, vagy inkább a tévé előtt drukkoljak. Enyhe baráti ráhatást követően végül Thália papjai és papnői mellett döntöttem. A valóság és a színház mérkőzésének eredménye aznap este 1:1 lett, a nézőtér ugyanis félig telt meg. Úgy is mondhatnám, hogy félig üres volt. És mivel ennél pergőbb, mozgalmasabb, szórakoztatóbb produkció aligha lesz egyhamar látható a Thália deszkáin, felmerül a kérdés: vajon mire harap a kassai nagyérdemű, ha már erre sem? Mindegy, ezen ne búsongjunk, inkább elmondom, mi történt az előadás után. Ülünk a büfében, emésztjük a látottakat, találgatjuk, hogyan férhetett el egyszerre huszonkét rohangáló figura az aránylag kis színpadon. Lassan szállingóznak kifelé a színészek, ellepik a bárpultot, és néhányan egy fontos kérdéssel fordulnak az ott iszogatókhoz. Ki nem találják, azt kérdezték, hogy vajon Pongó vagy Renato esett-e ki. Magyarázzuk, hogy fogalmunk sincs, hiszen titeket néztünk, kedves kárpátaljai mágusok. A jegyszedő néni sem tudta, úgyhogy másnapig türelemmel kellett lennünk, a művészeknek szintúgy, hiszen szegények este tizenegykor kászálódtak fel egy olyan kinézetű buszra, amelyből nem néztem volna ki, hogy sikeresen abszolválja a Kassa–Beregszász távot. A Big Brother mindennapi életünk része. Jobb, ha ezzel mihamarabb megbarátkozunk.