Besúgó – pártjelvénnyel

A kommunista titkosrendőrség egykori munkatársai viselt dolgainak névre szóló feltérképezése iránti igény felemássága szempontjából van abban némi ésszerűség, hogy Szlovákia keleti végein honos együttműködők névsorának nyilvánosságra hozatalával kezdték meg a tájékoztatást. Az igény felemásságának lényege: az igazságtételben reménykedők tizenöt éve koptatják hangszálaikat a besúgók néven nevezése érdekében, a politikai elit pedig vagy egyfolytában ígérgeti a lista közzétételét, vagy kerek-peres kimondja: itt pedig nem lesz semmiféle átvilágítás. Az ígérgetők és a lusztrálás szükségességét tagadók között időközben elmosódott a határvonal; évekig abban a hiszemben éltünk, hogy az egykor buzgón hallgatódzó és jelentgető polgártársaink megnevezésére csak Vladimír Mečiar és környezete miatt nem került sor. A HZDS már hat esztendeje mellékvágányon vesztegel, a lista közzététele azonban csak néhány napja kezdődött meg, aligha véletlenül az országnak a centrumtól, a legnagyobb „ügynöksűrűségű” régiótól legtávolabb eső szegletében.

Tény, hogy a fővárosban és környékén annak idején nagyobb volt a beszervezés, mint teszem azt a Szilicei-fennsíkon. Elméletileg így az igazán nagy halak (persze, csak ha a politikai akarat ezúttal nem hiányzik) majd akkor akadnak horogra, ha a folyamat Ján Langoš hivatalának ígérete szerint – elér Pozsonyig. Persze, az is kérdés, hogy minden kárvallott vércukra csak akkor szökik-e fel, ha a számítógépe képernyőjén prezentált név viselőjéből időközben államtitkár, parlamenti képviselő, diplomata lett, vagy akkor is, ha az illető nem csinált se gazdasági, se politikai karriert, csak annak idején jelentgetett. A besúgottak számára így marad a dilemma: a tyúktolvajt utálja-e jobban, vagy a karriert csinált gazembert.

Szándékosan történt a lusztrációs gőzhenger keletről indítása? A fokozatosság – gondolják politikusaink – a pedagógiához hasonlóan itt is célravezetőbb lehet a sokkolásnál. A választók tömegeiben rejlő indulatok megsejtésében eddig egy politikai erő se jeleskedett. Bátran borítékolhatjuk, hogy ebben az országban pártállami titkosrendőrségi besúgók leleplezése miatt nem robban ki botrány. Elsősorban azért nem, mert a politikai elit az első lusztrációs meghökkenés óta – van ennek már 14 esztendeje – e tekintetben nem őszinte felháborodásra trénelte a plebszet, hanem sumákolásra. Minden pártnak megvannak a maga kommunista besúgói, ezért képesek egymást kölcsönösen féken tartani. A lista közzétételének bejelentése után elnyűhetetlenül derűlátó kollégám a lelkesedéstől lihegve ezt találta mondani: kelet felől végre közeledik a gőzhenger. Az elmúlt másfél évtized engem e vonatkozásban meglehetősen pesszimistává tett. Már abban se vagyok biztos, hogy nem besúgó ül-e azon a gőzhengeren. Vagy hogy a gőzhengert nem alakítják át rollerré.