Befejezett csend

Elaggott édesapám bajai, de már a saját nyavalyáim okán kiírandó gyógyszerek miatt nemegyszer órákig vagyok kénytelen egy-egy orvosi rendelő előtt ücsörögni. Némi haszna azért van ezeknek a tétlen perceknek, a beszólításra váró idősebbek itt mintha könnyebben megnyílnának. S nem mindig a szerek s egyáltalán az orvosi istápolás drágulásán – egyébként egyre indokoltabban – sóhajtozva. Az én falusi öregem, akivel legutóbb így együtt koptattuk a padot a körorvos rendelője előtt, nemrégiben kisebb műéten esett át, s mielőtt befeküdt volna a kórházba, a fia eladatta vele a birkáit. „Ő nem szerette még a szagukat se. Én meg értük éltem, haltam. Nekem az a birkanyáj volt a mindenem. De a fiam azt mondta: ő nem hajlandó őket tovább kerülgetni.” Ezért eladták a bégető jószágot mind egy szálig, a fia pedig vett egy traktort. „Szép háza van a fiamnak, múlt nyáron egy új, nagy pajtát is csináltatott a gépeinek.” Megtudtam az öregtől, hogy korán elözvegyülvén a fiával él, a legidősebbel. Tetszett, ahogy azt mondta, „én a legidősebbhez kötöttem magam”, de azért megkérdeztem, megvannak-e szépen. „Ha én nem szólok semmit, akkor megvagyunk. Hát el is határoztam magamban, hogy én már semmibe se szólok bele. Csinálom, ami az enyém, hallgatok.” Mintha kicsit rosszallná, hogy az egyébként nem rest és ügyesen gazdálkodó fia, akit talán majd az európai uniós kihívásoktól sem riad vissza, mindent gépekkel akar megoldani. S mivel ő a legtöbbjéhez nem is konyít, úgy érzi, nem szólhat már bele a fia dolgába. „Elmúlt az, ami volt. Ezt látom. Hárman maradtunk még a mi utcánkban ilyen öregek, mint én. Összejárogatunk. Összejárogatunk addig, amíg ki lehet ülni a ház elé. De amikor jön a hideg, kénytelenek vagyunk behúzódni a melegre, ki-ki a maga kuckójába. Ki tűrne meg mindhármunkat egy helyen? De nem is akarunk mi senkinek sem lábatlankodni. ĺgy aztán, ha jönnek a hidegek, elvagyunk egymagunkban. Nézzük a televíziót és hallgatunk...” Ilyeneket mondott az ismeretlen öregember az orvosi rendelő előtt üldögélve. Érdeklődő tekintetem, figyelmes hallgatásom valószínűleg felvillanyozta őt, mert egyre jobban megeredt a nyelve, én mégis úgy éreztem: a végleges nyugalom, elrendezettség, a befejezett csend társalog velem. A természet fölényes közönyével.