Baleset

Kölyökkutyaként került az idős házaspárhoz, zárt portára, viszont zajos tyúkok, kakasok, kacsák közé. Kormosnak keresztelték el, merthogy fehér bundáját itt-ott fekete foltok díszítették. Persze, ilyen alapon lehetett volna inkább Hófehérke, de hát miféle név az egy kutyának, főként ha kan. Kormos eleinte durván bánt a baromfiudvar népével, meg is kellett kötni, csak éjszakára engedték szabadon. Aztán ahogy fejlődött, úgy változott, okosodott. Mint pedigré nélküli utcai koktél, az alacsonyabb növésűek fajtájából, csupa jó tulajdonságot örökölt szüleitől. Idegen nem haladhatott el úgy a ház előtt, nem léphetett be a kapun, hogy ne kezdett volna vad ugatásba, például amikor új böllér érkezett disznót vágni, be is rekedt, elment a hangja. Ami a patkányokat illeti, mindahány a szomszédba menekült, vagy még messzebbre. A baromfiudvaron béke honolt, Kormos nem űzte, nem kergette már őrületbe a lakóit, hogy a tyúkokból félig készen pottyant ki a tojás, sőt csendben tűrte, ahogy egyik-másik kíváncsi csirke besétál és szétnéz az óljában. Ha csontból, húsféléből több került eléje, mint amennyit el bírt fogyasztani, rendes, a holnapra is gondoló kutyához illőn elásta a maradékot. Egyébiránt változatos volt az étrendje, gondoskodott róla a gazda és a felesége, akik családtagnak tekintették, mondhatnánk, a szívükhöz nőtt. Érezte ezt Kormos, meg is hálálta, hallgatott rájuk, különböző produkciókkal szórakoztatta, mosolyra derítette őket, így feledtetvén a két idős emberrel a tavasztól őszig, reggeltől estig végzett kerti munka fáradalmait. Néhanapján, amikor kisétáltak együtt, hármasban, pórázt kapott a kutyus, de meg-megpróbált kitörni, ezért sem merték szabadon engedni soha, világgá futna, sose találna haza. Kiskorától szeretetben élt ugyan, ám mégiscsak zárt világban. Fogalma nem volt a szabadságról, nem tanulta, tanulhatta, azonban érezhette illatát, sejthette, hogy az udvar közegén és a séták nyújtotta látványfalon túl léteznek másféle világok is. Kormos nincs többé. Történt a minap, hogy, elöl tartózkodván az udvarban, észrevette, gazdája csupán behajtotta a vaskaput maga mögött, nem zárta azonnal kilincsre. Kihasználva a pillanatot, orrával tágított a nyíláson, majd kijutva az úttestre futásnak eredt, rohant, ahogy – lehetőség híján – soha még, nyílegyenesen, mintha valamilyen cél lebegett volna előtte valahol a távolban, hiába kiabált utána a gazdája homályosodó tekintettel, már nem lehetett megállítani. Aztán egyszer csak eltűnt egy szembeérkező autó alatt. Aligha tévedünk, amikor azt állítjuk, ez volt Kormos első találkozása a szabadsággal, amellyel önfeledt boldogságában nem tudott mit kezdeni, csak rohanni, rohanni, rohanni...