Azt már nem éljük meg...

Nagyon „rendesek” voltak az intézményben, ugyanis feltüntették, hogy előreláthatólag mikor mehetek nyugdíjba. Kerekdeden, szépen kiemelve a tudtomra adták, 68 éves koromban már letehetem a lantot, ha így folytatom. Bárhonnan is nézzük, azért az már inkább 70, mint 60. Igaz, hogy a 65 se lenne jobb, de azt szokták mondani, hogy ott már minden év számít.

Olyan világot élünk, hogy az emberek többségét túlhajtják, nem kímélik, stresszes munkahelyről táppénzre mennek, majd vissza, mert „ez van”. Szomorú azt hallgatni, hogy a szüleimmel egyidősek – akik még nem is voltak hatvanévesek – már nincsenek köztünk. Mindemellett irigylésre méltó az, s öröm is természetesen, hogy egy más generáció nyugdíjasai 25-30 éve élvezhetik a nyugalmat. Mi ezt már nem éljük meg valószínűleg…

Valahol el kell fogadni azt, hogy ilyen munkatempó mellett a fiatalok többsége negyvenéves korára kiég, azt követően pedig a fizetésének többszörösét arra fogja költeni, hogy az egészségét megőrizze (lehetne itt szentbeszédet tartani az egészséges életmódról meg arról, hogy korábban kellett volna figyelni, de ez most mellékes).

Sokszor írtam már a banki hitelek átkáról, arról, hogy ha egyszerűen nagyobb lakást vagy házat szeretnénk, akkor 2-3 munkahelyet kell fenntartani, éjt nappallá téve húzni az igát a betevő falatért és a „mindenhavi” törlesztőrészletért. Mindemellett még nincs autó, aminek fenntartása állandó kiadás, egészségügyi jólét és gyerkőc. Ilyen körülmények között kéne eljutni a 65-68 éves korhoz, amikor is végre pihenőre vehetjük.

Én már valahol mélyen legbelül letettem erről, korán megtapasztaltam, hogy hajtás nélkül nincs olyan anyagi jólét, amivel „előre” lehetne igazán menni. Még mindig itt cseng a fülemben egy korábbi munkahelyemről az intézményvezető véleménye a munkamorálomról (akkoriban főállás mellett legalább 3 projekt volt a nyakamon, illetve osztályfőnökként is jelen voltam a mindennapokban), hogy szerinte azért nem bírok már többet, mert épp elkezdtem összekötni valakivel az életem, s az a hölgy húz vissza. Szomorú, igaz? Milyen kellemetlen tud lenni egy munkahelyen, hogy ha az ember valakivel jövőt tervez, nem pedig a munkájának él. (A prémium is azon múlt, hogy ki csinált többet és jobbat…)

A család az első, a partner az első, a gyerekek az elsők, s mi vagyunk az elsők, hisz nélkülünk amúgy semmi nem működne. Egyszerű gondolkodás, de ha az emberek nem tevékenyek, akkor megáll az élet, s az „egyeseknek” nagyon nem jó. Pont ezért nem értem sokszor a hozzáállást a nagyhatalmaktól, hogy ilyen életkörülményeket teremtettek a generációknak, nem működik az oda-vissza kapcsolat.

Talán megnyugvásra és biztatásra lelhetünk a húsvétban, mégiscsak a feltámadás ünnepe, győzelem a halál felett. Nem igazán számít az, hogy lesz-e nyugdíj vagy sem. Élvezzük az élet apró örömeit, a húsvéti ünnepkörben pedig keressünk motivációt, illetve időt egymásra, hisz abból van a legkevesebb!