Az új konfliktus frontjai

Több érdekellentét, sérelem és szándék feszül egymásnak és teszi a helyzetet nehezen kibogozhatóvá. Egyrészt ott a kormányzatokkal szembeni elégedetlenség és talán az összes indok közül ez a legfontosabb: Szíriában az Aszad elnök korrupt és diktatórikus kormányzása elleni tüntetések vezettek a polgárháború kitöréséhez. Hasonlóképpen Irakban a Máliki-kormány népszerűtlensége, a miniszterelnök egyre inkább önkénybe hajló kormányzása készítette elő a terepet az iszlamisták előretöréséhez.

Másrészt ott az iszlám egyes irányzatai közötti hatalmi harc. Elsősorban a síita–szunnita ellentétről van szó, amelyhez ráadásul kapcsolódik az Irán– Szaúd-Arábia ellentét (ez a két állam finanszírozza a síita, illetve szunnita erőket). Szíriában az elnök hátországát jelentő alaviták jelentenek újabb csoportot a hatalmi egyenletben. Irakban Szaddám Huszein idején az egyébként kisebbségben lévő szunniták irányították az országot, azóta viszont a síiták kerültek fölénybe.

Harmadrészt ott az etnikai vonal: mindkét ország északi részén kurdok élnek, és kihasználva a hatalmi vákuumot, sikerült megerősíteniük pozíciójukat, különösen Irakban, ahol a kurd autonóm tartomány a korábban általa igényelt területekre is rá tudta tenni a kezét (legalábbis egyelőre). De más csoportok, például a kurdok ellen mobilizáló iraki turkománok, vagy a kormánypárti szíriai örmények is bonyolítják a képletet.

Negyedrészt a térségnek a radikális iszlamistákkal is szembe kell néznie, ám az ő céljaik is eltérők: a térség „megtisztítása” a vallás képviseletére méltatlannak tartott elemektől és az iszlám által inspirált kormányzáshoz való visszatérés, illetve az iszlám állam (a kalifátus) visszaállítása. Míg az első célban a legtöbb iszlamista csoport egyetért, a második jelentős konfliktusforrás a már régi vonalasnak számító Al-Kaida és a ma fölényben lévő Iraki és Levantei Állam (ILIÁ) szélsőséges szervezet között, amely a napokban ki is kiáltotta saját kalifátusát. Ötödrészt, az egész történet mögött ott zúg az 1916-os Sykes–Picot megegyezés által generált feszültség. A brit–francia paktum, ha úgy tetszik, az „arab Trianon” érdekszférákra osztotta a régiót, fittyet hányva az etnikai, vallási és kulturális viszonyokra. A határok felülvizsgálata, kimondva vagy kimondatlanul, benne van az egész konfliktusban.

A legfontosabb kérdés az, hogy a határok sérthetetlensége a Krím után is elegendően fontosnak tűnik ahhoz, hogy minden más igényt alávessenek. És ettől függetlenül ott a második kérdés: a radikális iszlamistákkal szemben vajon a tárgyalás – és mondjuk egy autentikus szunnita arab állam létrehozása – vagy a kemény katonai fellépés a helyes út?