Az új kalapos király

A felvilágosult abszolutizmus a maga korában egyszerre volt modernizációs kényszerpálya és zsákutca. Az Elbától keletre a Nyugat-Európában hosszú évszázadok alatt lezajlott szerves társadalmi és gazdasági átalakulást felülről, parancsszóra kísérelték meg kikényszeríteni. Kelet- és Közép-Európa ezzel a kora újkori reformdiktatúrával tapodtat sem jutott közelebb a polgári társadalomhoz, s alig valamicskét közelített a világgazdasági centrumhoz. A régió társadalmai tovább növelték a demokratikus deficitet a kontinens szerencsésebb történelmi fejlődésű térségeihez képest. Az oktatástól a hivatali életig militarizált társadalom sok tekintetben a huszadik századi totális diktatúrák táptalajának tekinthető.

A modernizáció a múlt század felvilágosult abszolutizmusának, a kommunista diktatúra gazdaságpolitikájának kulcsszava volt. A felzárkózni, utolérni célkitűzése hajtotta a „fényes szelek” nemzedékét éppúgy, mint a hatvanas, hetvenes évek technokratáit. Ahogy kétszáz évvel korábban, úgy a múlt század második felében sem lehetett a minden ízében szervetlen fejlődéssel utolérni a félperifériáról a centrumot. A szocialista iparosítással létrejött legújabb vaskori technika már létrejöttekor elavult volt. A felvilágosult abszolutizmus újabb kísérlete csak fokozta a régió lemaradását, a szocialista új ember meg amúgy kálvinista módra megöldökölte magában a régit, jelen esetben a polgárt.

A rendszerváltozás idején az addig az állam tenyeréből etetett szocialista embertípus hirtelen ott találta magát a farkastörvényeiről felismerhető kapitalista világban. Csoda-e, hogy éppen azt sírta vissza, ami örökre elmúlt: az állami ártámogatási rendszert, a teljes foglalkoztatottságot, a koraszülött jóléti állam ellátó rendszereinek változatlan fenntartását. Az új évezred elején még úgy látszott, mindennek ellenére végre lendületet kap az a szerves polgári átalakulás, amely a régi század húszas, de inkább harmincas éveiben megszakadt. 2008 magyar valósága ezzel szemben újra a reformdiktatúra, a felvilágosult abszolutizmus sokadik, borítékolhatóan sikertelen kísérlete.

A magát messianisztikus pózba helyező miniszterelnök, a kiválasztottság, pótolhatatlanság tudatával felvértezve, huszonegyedik századi kalapos királyként vezérli a reformdiktatúrát. Egyre több társadalmi konszenzust rúg fel, miközben a régi helyébe ajánlott új közmegegyezés a valóságtól elrugaszkodottnak, olykor egyenesen életszerűtlennek tű?nik. Politikai perfiditásával, gátlástalanságával pedig mind jobban kikezdi a rendszerváltozás idején még sérthetetlennek gondolt demokratikus alapokat. Gyurcsány Ferenc a minap nem egy főteret adott el, hanem a legalapvetőbb demokratikus normákat figyelmen kívül hagyva, egyeztetés nélkül kötött olyan nemzetközi szerződést, amely nemzedékek életét fogja befolyásolni! Persze a Déli Áramlat jobb üzlet egy plázánál, ezt mindannyian tudjuk.

A jobboldali ellenzék sem nyújt jelen állapotában hiteles alternatívát a polgári fejlődés szerves folytatására. A baloldal neoliberális gazdaságpolitikájára a jobboldal válasza a népszavazási kérdésekben testet öltő szociális demagógia. Ez még akkor is igaz, ha a múlt tavaszi Fidesz-kongresszuson elfogadott Jövőnk vitairat az „elmúlt évtized legígéretesebb terméke” (Stumpf István), vagy a múlt év végén bemutatott Erős Magyarország program polgári alapvetéséhez sem fér kétség. Sőt! Csakhogy a mai Fideszben egyszerre van jelen a Navracsics által hangsúlyozott jelszó: „a polgári Magyarország mindannyiunk köztársasága” és az elnöki balra tarts.

Az „új polgárosodást” meghirdető miniszterelnök ebbe a résbe akar betörni. A hiteltelenséget akarja felcserélni legalább a hitelesség látszatával. A neoliberális gazdaságpolitika következtében a magyar szocialisták drasztikus népszerűségvesztést könyvelhettek el. Napjainkra a törzsszavazók egy része is elbizonytalanodott, hiszen éppen őket, a nyugdíjasokat, a lakótelepen élőket – egyszóval a „kisembert” – érintették a leghátrányosabban a megszorító intézkedések. Ezért szólnak a miniszterelnöki szirénhangok oly lágyan a polgári értékeket valló szavazók felé. Gyurcsány „új polgárosodása” könnyen megjósolhatóan Kontur Pál fideszes Munkástagozatának sorsára fog jutni. Mint ahogy a szocialista törzsszavazó sem fogja soha az „alcsúti szőlőbányász” pártját ikszelni, úgy egy magára valamit is adó liberális konzervatív sem fog egy gátlástalan politikai hasbeszélő mögé felsorakozni. Most már csak az a kérdés, mi szükség van a két nagy párt háza táján mind nyilvánvalóbb ideológiai katyvaszra?

Kolek Zsolt