Az igazság ára

Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédben politikai jövőjét a következőképpen vetítette előre: „reform vagy bukás”. A miniszterelnök e logika szerint megbukott, hiszen a népszavazási pofon után feladta a korábban messianisztikus hevülettel képviselt reformpolitikát. A magyar belpolitika paradoxona, hogy Gyurcsány megbukott, de még mindig hivatalban van. Sőt, igaz kisebbségi kormány élén, de akár ki is töltheti a ciklust. Joggal remélheti, hogy az ellenzékbe vonult, támogatottságuk mélypontján levő liberálisok, nem fogják kikényszeríteni előrehozott választások kiírását. A költségvetési szigor enyhülésével pedig talán visszanyerhetők az elbizonytalanodott választói csoportok. Talán a gazdaság is beindul végre, ha akarunk, találunk erre utaló jeleket. Az idő mintha a bukott, s már sokszor leírt miniszterelnöknek dolgozna. Pedig éppen ezekben a hetekben veszítette el véglegesen az esélyét annak, hogy az utókor majdan mint államférfiról beszéljen róla.

2006. szeptembere óta már éppen elég idő telt el ahhoz, hogy tárgyilagosan leírhassam: Gyurcsány Ferenc több mint szánandó ripacs, de most már az is látszik, tragikus hős sem lesz belőle. Nem ő lesz az, aki Kánaán határáig vezeti népét, de ő már nem léphet be az ígéret földjére. A sok szempontból átgondolatlan, a korábbi hibák miatt kényszerből fakadó reformpolitika bukása mellett sokkal fájóbb a polgári baloldal megteremtésére tett elvetélt kísérlete. Gyurcsány személyes tragédiája, hogy a szocialista párt éléről kellett volna levezényelnie az ország nagy ellátórendszereinek strukturális átalakítását. A szocialista szavazóbázis erre alkalmatlan, jól mutatja ezt az MSZP támogatottságának tavaszi mélypontja.

Gyurcsány Ferencre nem mint államférfira fogunk emlékezni! Pedig tehetségénél, elhivatottságánál fogva erre minden lehetősége megvolt. Azaz mégsem, hiányzott a legfontosabb: a tömeg, amelynek élére állhatott volna. Gyurcsány Ferenc megmaradt kalapos királynak, de II. Józseftől eltérően ő még túl is élheti önmaga politikai halálát. Ám ami mostantól következik, tehetségéhez mérten méltatlan, szánalmas vergődés lesz csupán. Ehhez másik madám kell – ezt is tőle tudjuk. Dőltére Tökmag Jankók lesnek, buddhaarcú apparátcsikok. A miniszterelnök-csere csak idő kérdése.

A népét Kánaán határáig vezető tragikus hős nem Gyurcsány lesz, hanem minden bizonnyal Orbán Viktor. A pártelnök, aki újra szerethető figura lett mindazok számára, akik hisznek a polgári Magyarország megteremtésében. Orbánnak nemcsak tehetsége van és elhivatottsága, hanem tömegek állnak mögötte. Belőle soha nem lesz kalapos király. Az ő dőltére azonban nem Tökmag Jankók lesnek. Hát ezért áll meg ő Kánaán határában.

Ma még nem tudni, milyen hosszú távú politikai ára lesz annak, hogy Orbán Viktor nyíltan beszélt terveiről, nagy támadási felületet kínálva az ellenfélnek. Az azonban leszögezhető, hogy az ideológiai katyvasz, amely a kormányzati pozíció elvesztése óta jellemezte a Fideszt, most határozott polgári–konzer?vatív vonalvezetéssé változott. A szociális népszavazáson igaz összecementeződni látszott az „új többség”, de a sorok között zavar volt, s mindehhez társult az állandósuló rossz szájíz. Sokan voltak, több mint elegen!

A balra kacsingató, népközeli szöszös zakót viselő Orbán csak a kisebbik rossz lehetett, a tíz évet fiatalodott polgári politikus azonban újra a jövő ígérete lehet. Nem a kétharmad délibábját kell most kergetni, kettős beszéd helyett őszinteségre van szükség. Az igazság ára ugyan megmutatkozik a népszerűségi mutatókon, de nélkülözhetetlen a kormányrúd átvételéhez! Magyarországnak ki kell lépnie Őszöd árnyékából: a választásokon programoknak kell ütközniük, nem egymásra licitáló hazugságoknak!

Kolek Zsolt