Az idei év Irakról szólt

Az iraki háború nagyon sok szempont alapján értékelhető úgy, mint az év fő külpolitikai eseménye. Hatása és következményei hosszú távúak és alapvetően meghatározták a nemzetközi kapcsolatokat. A gyakorlatban is alkalmazásra került az Egyesült Államok új Nemzetbiztonsági Stratégiájának több fontos aspektusa, a pre-emptív katonai akcióktól az úgynevezett „exkluzív multilateralizmusig”. Világosan megmutatkozott, hogy ha az USA valamely veszélyforrást komolynak ítél, nem habozik saját biztonsága érdekében katonailag beavatkozni, akkor sem, ha a veszély hosszabb távú és a potenciális ellenséges támadás konkrét helye és ideje nem ismert. Tény, hogy vannak körök, amelyekben ez a felfogás nem túlzottan népszerű, de az is tény, hogy a világ Nyugat-ellenes diktátorai ezentúl nem igazán érezhetik magukat biztonságban. Ennek egyik jele a líbiai vezető, Kadhafi hirtelen „megjavulása” az év második felében. Ezenkívül letagadhatatlan, hogy a Közel-Kelet és a világ egyértelműen biztonságosabb lett, hiszen Szaddám Huszein személyében egy olyan tényező iktatódott ki, amely komoly veszélyt jelentett a régió és a Nyugat biztonságára. Az említett „exkluzív multilateralizmus” legfontosabb jellemzői, illetve következményei, hogy Washington számára a jövőben elképzelhetőek akár korlátozott koalíciós alapon indított katonai akciók is, Donald Rumsfeld védelmi miniszter szavaival szólva, „a missziók determinálják a koalíciókat, és nem a koalíciók a missziókat”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az amerikaiak saját biztonságukat döntően befolyásoló tényezők esetében nem hagynak vétójogot sem a potenciális diplomáciai ellenfeleik által cselekvésképtelenné tett nemzetközi intézmények, sem a más véleményen lévő szövetségeseiknek. Az akciók az együtt-működni képes és hajlandó szövetségesek támogatásával realizálódnak. – Irak esetében ilyen volt Nagy-Britannia, Ausztrália vagy Lengyelország. Az iraki háborúban Európa két részre szakadt: a britek, spanyolok, olaszok és Közép-Európa Amerika mellé álltak és olyan értelemben megmentették az öreg kontinens becsületét, hogy bizonyították: Európa még hajlandó harcolni saját biztonságpolitikai dokumentumaiban definiált érdekeiért. Ezek az országok különböző okokból és különböző módon, de támogatták az USA-t. A britek, spanyolok és olaszok alapvetően azért, mert felismerték a hosszú távú biztonsági kockázatot, és hogy erősítsék a transzatlanti viszonyt. A közép-európai országok döntő mértékben az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolataikat szerették volna megszilárdítani és részben bizonyítani, hogy jogos volt felvételük a NATO-ba. Az „európai diplomáciai kisebbség” gyakorlatilag négy tagból állt: Franciaország, Németország, Belgium és Luxemburg, esetleg Görögország. A német álláspont elsősorban belpolitikai okokra vezethető vissza: Schröder kancellár jobb híján az Amerika-ellenességből faragott magának politikai tőkét és nyerte meg egy hajszállal a választásokat. Ezt követően, igyekezvén elkerülni a diplomáciai izolálódást a franciák karjaiba rohant, és tény, hogy a francia diplomácia ezt briliánsan kihasználta. Az egésznek az az iróniája, hogy Németország átengedte légterét és az amerikaiak németországi bázisaikat is használhatták, de mindez olyan erős Amerika-ellenes retorikával párosult – emlékszünk még a Busht Hitlerrel összehasonlító miniszter asszonyra – amely szétrombolta a négy évtizeden keresztül nagy gonddal felépített német–amerikai kapcsolatokat. A francia álláspont alapja a következő volt: Franciaország globális nagyhatalom, viszont ez csak egy multipoláris, azaz többpólusú világrendben érvényesülhet. A jelenlegi nemzetközi kapcsolatok alapja azonban az amerikai dominancián alapuló egypólusú világrend, így egyértelmű, hogy Párizs csak ennek radikális átalakításával érheti el célját. Ezért a franciák, mivel saját nagyhatalmiságuk jórészt az USA-val szembeni diplomáciai alternatíva prezentálásán alapul, az iraki háborút is kihasználták erre.

Ami az európai kül- és biztonságpolitikát illeti, ennek fejlődését is döntő mértékben befolyásolta az iraki konfliktus. Ezzel együtt elmondható, hogy e téren olyan fejlődés következett be, amilyen 1998 óta nem volt tapasztalható. Első jelentős állomása a francia – német – luxemburgi – belga kezdeményezés volt áprilisban. Eszerint létre kellett volna hozni az Európai Védelmi Uniót, amely a négyek elképzelései alapján egyértelműen a NATO-val szembeni alternatívát jelentette volna. Ez a koncepció, amely sok tekintetben irreális volt, úgy is értékelhető, mint nyomásgyakorlás azon európai államokra, amelyek Irak kapcsán Washington mellé álltak. Egyértelmű pozitívumként értékelhető azonban, hogy hatására elkezdődött egy eléggé intenzív vita, amelybe bekapcsolódott a többi európai ország, köztük Nagy-Britannia. Ennek a vitának egyelőre nem látni a végét, azonban az első részeredmények már kézzelfoghatóak: nem jön létre a NATO-tól teljesen független európai biztonsági rendszer – ez a britek és a közép-európaiak diplomáciai sikere – viszont létrejönnek olyan csak európai struktúrák, amelyek a jelenlegitől nagyobb mértékben teszik lehetővé csak európai hadműveletek megindítását, ha a NATO mint egész nem kapcsolódik be egy konkrét válság kezelésébe. Európa és Észak-Amerika biztonságpolitikai és biztonsági szempontból tehát elméletileg egységes marad, persze nehéz felmérni azokat a károkat, amelyeket a tavasszal tapasztalt ellentétek váltottak ki.

Nagy diplomáciai csatát követően végül is nem sikerült megállapodni az európai alkotmányszerződés teljes szövegében. Sokan, elsősorban a németek, a lengyeleket hibáztatják, amiért túl keményen védték érdekeiket és megakadályozták a végső megállapodást – persze a németek szintén saját érdekeiket védték. A folyamat végső soron az egyes országoknak juttatott befolyás mértékén akadt meg, jól illusztrálván, hogy az államérdek továbbra is a nemzetközi kapcsolatok legalapvetőbb tényezője. Ez a megállapítás akár végszónak is beillene, hiszen ilyenkor szinte mindenki azt kérdezi: jobb lesz-e a következő év. A válasz eléggé bonyolult. A nemzetközi kapcsolatokat elég nehéz olyan kategóriák függvényében vizsgálni, mint „jó” vagy „rossz” – itt érdekek vannak. A 2004-es esztendőt pedig ezeknek az érdekeknek az érvényesítése és ütközése fogja jellemezni éppen úgy, mint azt az elmúlt néhány ezer évben tapasztalhattuk.