Az észt csoda

Ezek jelzik Észtország kifelé is látványos belpolitikáját. Meglepő pillanatokban tudtak egységet felmutatni, ezzel az európai populista hullámnak csak a kisebb farvizén zötykölődve.

Az észt függetlenség napján, február 24-én ünnepelték a köztársaság első kikiáltásának 101. évfordulóját. Jüri Ratas miniszterelnök a beszédében nem a belső ellenséget, az uniót vagy Washingtont szemelte ki magának, hanem egyebek mellett arról szónokolt, milyen fontos az egység, a társadalmi párbeszéd és a közösség ahhoz, hogy a megosztó álhírek és befolyásolás világában a nemzet egyben maradjon. Reális üzenet, ilyeneket józanabb államfőktől hallunk manapság, milyen szerencsések az észtek, hogy náluk még a kormány sem állt bele teljesen a darálóba.

A kis, 1.3 milliós nemzet összefogását tükrözte a 2016-os elnökválasztás is, amikor a parlamenti pártok többsége végül egy közös, pártatlan jelölt mögé sorakozott fel, így került Kaljulaid elnök asszony az Európai Számvevőszék után az ország élére.

Jól emlékezhetünk a 2008-as válságra. Nem a gazdaságira. Arra, amikor a szovjet emlékművet elvitték Tallinn központjából. Nem sokkal később az ország legfontosabb online oldalai – közigazgatási, sajtó, pénzügyi – túlterheléses támadás alá kerültek, és lényegében megbénult az észt internet. Az adatbázisok is sérültejtek. A rendet erővel kellett fenntartani, hogy az egyébként nagyon is elektronizált észt rendszerek hiányában ne omoljon össze a társadalmi béke.

De ez a tapasztalat sem oda vezetett, hogy elővették újra a papírt és a ceruzát, hanem ellenkezőleg. Előre menekültek. Folytatták az elképesztő sebességű digitalizációt, ezzel az európai tagállamok között messze a legjobb eredményeket érték el. Ma az Európai Bizottság digitális ügyekért felelős biztosa az az észt Andrus Ansip, aki kormányfő volt az orosz területről érkező kibertámadás idején. Az ország pedig tagja a világ kilenc legfejlettebb digitális gazdaságát tömörítő szövetségnek, és méretéhez képest még dél-amerikai államokkal is megosztja a digitalizációs tapasztalatait.

Az sem véletlen, hogy a NATO a kiberbiztonsági kiválósági központját hozzájuk telepíthette.

Ezzel érett be a kilencvenes években indított Tiigrihüpe, vagyis tigrisugrás-politika, amely már akkor a nemzeti konszenzus jegyében a digitalizációt tűzte zászlójára. Milyen szép is, amikor kormányzatokon és évtizedeken keresztül átívelő politika élhet és működhet. Van idő, hogy eredményt is hozzon!

Mindez aligha működne ilyen szépen, ha nem az egzisztenciális bizonytalanságban élne az észt lélek: nem felejtették el a szovjet megszállást, ahogy az előző évszázadok különböző uralkodóit sem. Önállóságukat megbecsülik, védik, és ez a társadalom többsége számára világos érték, mégsem fordul szembe azzal, hogy érdemi szövetségesi munkát fejtsenek ki a NATO-ban, illetve konstruktívan álljanak az Európai Unióhoz.