Az én Don-kanyarom

don-kanyar

Nézem a naplómat, hogy mit csináltam január 12-én. Korán keltem. Nyálkás idő volt. Reggeli után (vagyis a szokásos kása sok almával és dióval) elindultam Nyitrára.

A buszt sofőrnő vezette, finoman, de határozottan, ha lehet ilyet mondani egy buszvezetésről, egy finom, de határozott kicsi nő kormánykezelési technikájáról, egy olyan nőéről, aki kihajol az ablakon és rászól az úton szabálytalanul közlekedő férfira: „Uram, maga sosem szokott a zebrán közlekedni?” Szívem repes ettől a stílustól!

Aztán megérkeztem Nyitra büszke városába, ottan is az egyetemre, hogy levizsgáztassak néhány diákot. A vizsga jól sikerült – megint repes a szívem, talán még jobban, mint az érintett diákoké –, aztán tettem-vettem, majd hazajöttem. Ettem. Olvastam. Jegyzeteltem. Egy újságírónak válaszoltam. Adatokat elemeztem. Meg akartam nézni egy filmet. Kiderült, hogy az Orange kivette az adót az előfizetett magyar csomagból. Mérges voltam. Kiabáltam – mintha hallanák, pedig nem, mert este tízig van szolgálat, a tévécsatorna eltüntetését viszont este tíz után vettem észre. Olvastam. Lefeküdtem. Egyszerű nap. Semmi különös. Nekem.

De 75 évvel ezelőtt ez egy borzalmas nap volt. 1943. január 12-én kezdődött el az, amit Don-kanyarként ismerünk. Számomra ez nem történelem, hanem egy fiatal pár tragédiája. Néhány hónappal az esküvőjük után a huszonhárom éves férjet besorozzák. Irány az orosz front. A huszonhárom éves feleség január 12-én, a reggeli órákban, amikor elkezdődik az orosz áttörés, talán alszik, de az is lehet, hogy már épp kenyeret dagaszt. De mindegy mit csinál, még semmit sem tud, csak reménykedik, várja az ő Béláját. Jóval később jönnek az első hírek a Don-kanyarról. Az idős, hadviselt férfiak csak a fejüket csóválják. Onnan nincs menekvés. Borzasztó a háború, mondják ők, akik tényleg tudják. És ott rettentő hideg volt, nekünk meg nem is volt rendes ruhánk, és a menekülő németek puskatussal verték a magyar katonák kezét, amikor fel akartak kapaszkodni az autójukra, hallják később azoktól, akik megmenekültek és hazatértek. De a Magdika imádkozik, bízik, reménykedik. Hiába.

S én a mai napig átélem az ő fájdalmát. Mert az anyukámról van szó, és az ő első férjéről. „Még jósnőhöz is elmentem, de amikor azt mondta, hogy sírokat lát, kifutottam, és egész úton hazafelé zokogtam”, mesélte anyukám sok évvel később. Milyen furcsa: én azért vagyok, mert a Béla nincs. Ha ő lett volna, én nem lennék, vagy valaki teljesen más lennék. Nem ismertem őt, de itt van belül, a szívemben. Minden este imádkozom érte. Már csak én.

Van egy névsor, de őt nem találtam meg rajta. Vasi Béla Nemes-ócsáról. Nyugodj békében több tízezer társaddal együtt.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?