Az ember farkasa

Tudom, hogy a mosolygó külső máz sokszor szomorú szíveket takar, mégis meglepődtem, hogy olyanokban is mennyi bánat lakik, akiket mások irigyelnek az optimizmusuk miatt (mert vannak, akik ezt is irigylik). Csak arra várnak, hogy elmondhassák. Én meghallgattam őket. Meghallgattam, mert szeretek hallgatni. Meghallgattam, mert én is tudom, milyen szomorúnak lenni. Én is tudom, milyen az, amikor tomboló lélekkel, némán nézzük a konyhabútort, a szekrényeket, a szőnyeget, de mind közömbös, egyik sem érti az ember fájdalmát. Néhány napig arra gondolunk, jobb lenne asztalnak, szekrénynek, bútornak, tárgynak lenni, nem érezni. De aztán eljön a nap, amikor már kezdjük érezni, hogy mégiscsak jobb embernek lenni, még ha fáj is. Csak az a kérdés, hogy mikor jön el ez a nap. Bár látszólag minden az anyagiakról szól, azt láttam, igazából nem a pénz hiánya okozza a szomorúságot. Embernek ember a farkasa. Van, akinek a szülei folyamatosan nyirbálják az önbizalmát, például ha felvesz egy ruhát, azt mondják neki, hogy gusztustalan (!), látszik a ronda vastag karja, a nagy hasa (egyik sincs). Van, aki etette, itatta az elvált gyerekét és unokáit, megosztotta velük a kis lakását és a nyugdíját, de amióta a gyerek odaköltözött új partnere szép nagy házába, olyannyira szégyelli a „csóró” anyját, hogy már nem is beszél vele. Van, aki egy lakásban él a férjével, de az, miután a szeretője kidobta, a feleségén tölti ki a bosszúját, nem szól hozzá, levegőnek nézi (mindeközben a főztjét megeszi). Van, aki annyira toleráns volt, hogy egyszer csak azt vette észre, a gyerekét, akit toleránsnak nevelt, ha nem is direkt, de a minta adott volt, elvadászta egy csöppet sem toleráns valaki, s nemcsak, hogy szlovák lett belőle, hanem a magyar családjával is leredukálta a kapcsolatot. Szociológusok már rég megírták, hogy a posztmodern kor az egymástól való elidegenedés, a kapcsolatok feldúlásának, a hagyományos emberi hálózatok szétszakadásának kora. S hogy ezért milyen árat fizetünk, arról pszichiáterek írják könyvek és cikkek tonnáit. De magunk is látjuk, tapasztaljuk, szenvedjük a következményeket. Ám ahelyett, hogy elgondolkodnánk és mentenénk, ami menthető, vagy megújítanánk, ami még megújítható, mert éktelen modernnek akarunk látszani, kinevetjük például a családot, ahol a felnőtt gyerekek örömmel ülnek szüleik asztalához, vagy családostól együtt járnak nyaralni. Nahát, a mai világban! Az ember sokszor saját magának farkasa.