Az áldóját néki

Tegyék a kezüket a szívükre – néha-néha ugye önök is káromkodnak, vagy hódoltak már legalábbis egyszer a szabadszájúság kényszerű, titkolt örömeinek. Persze nem akarom erőltetni, ha nem, hát nem. Elvégre a káromkodás bizonyos szempontból bűn, ugyanakkor pennára tűzve stíluseszköz is, de működhet stresszt csökkentő jótékony szelepként is, a fölösleges energiák levezetésének eszközeként. Ez utóbbit a lélekbúvárok is elismerik, ők pontosan tudják, hogy ha az ember a benne felgyülemlett dühöt nem önti szavakba, hanem elfojtja és emészti magát, indulatai akár önmaga ellen is fordulhatnak. Nos, a legifjabb korosztályt mostanság nagyon felbosszanthatta valaki vagy valami, egy, Magyarországon közelmúltban végzett szociológiai felmérés ugyanis igazolta, hogy a nyolcadik osztályos tanulók naponta átlagban 1179,2-szer mondják ki ama bizonyos b betűs szót, mely vulgáris formában egyes szám második személyben – hogy is mondjam – közösülésre buzdítja a megszólított felet. Némi reményre adhat okot, hogy a három évvel fiatalabb korosztály tagjai már kevésbé mosdatlan szájúak, hiszen napjában átlagosan csupán 115-ször élnek az utóbbi káromkodással. Csak 115-ször, teszem hozzá újból. Ezenkívül, mintegy ráadásként napi hét-nyolc alkalommal vágják egymás fejéhez, hogy köcsög és jelentik ki kölcsönösen egymás édesanyjáról, hogy a legősibb mesterséget űzők népes táborába tartozik. Mondják, a káromkodás nyomot hagy az emberben, energiaveszteséggel jár ugyanis. Egyesek tudni vélik azt is, a verbális agresszió pillanataiban az embert körülölelő aura vöröses színbe csap át. Persze, a nyelvhasználat szabályainak az alantas, szitkozódó, obszcén, átkozódó kifejezések hangoztatásakor is érvényesülniük kell, feltéve, ha el nem baltázzák. Hiába, káromkodni is csak pontosan szépen...