Az affektálótól az éneklő Magyarországig

A kisebbségi ember számára a nyelv közösségteremtő és megtartó erő, egyek vagyunk vele, általa tudjuk megőrizni önazonosságunkat.

Sajnos ma már semmi és senki nem akadályozza a nyelvszennyezést, az anglomán szóficamok terjedését. Hol vannak már Lőrincze Lajos, vagy Grétsy László nyelvművelő tévé- és rádióműsorai! A kisebbségi területeken használt, leszakadásnak indult magyar nyelvhasználatokról nem kívánok szólni – ezek számára követendő mintaként elfogadott a közös magyar köznyelv.

Napjainkban a magyar nyelv a hangképzés tisztaságának problémájával küzd. Minden nyelvnek megvan a maga jellegzetes artikulációs hangereje. Hangtanilag a magyar nyelv gyöknyelv, tehát a szó elején, az első szótagon van a hangsúly – szemben az „éneklő” indogermán nyelvekkel. A magyar nyelv a magasból a mélybe tart, tehát lineáris jellegű. A magasabb hang jobban érthető, hallható, mint a mély, mert a lényeget ereszkedő sorrendben közli. Ez élettani szempontból is meghatározó, hiszen a beszéd kezdetekor van a legtöbb levegő a tüdőnkben így az első hangzó lesz nyomatékosabb, ha természetesen beszélünk. Így hanghordozásunkban, hangunkkal kísérjük a lényeges közléstől a lényegtelen felé haladást.

A magyarországi nyelvhasználatban ennek változása figyelhető meg a rádióban, a televízióban, főleg az interjúalanyoknál. Gyakran már az éneklő hangnem dominál. Kezdetben azt hittem, ez affektálás. Mivel ez a jelenség egyre gyakoribb, úgy gondolom, a hátterében az áll, hogy a megszólaló öncélú hanglejtéssel próbálja érdekessé, figyelemkeltővé tenni nyilatkozatát. Ez az éneklő hangnem rontja anyanyelvünk érthetőségét, fárasztja a hallgatót. A szóvégi dallamlebegtetésnek a magyar nyelvben nincs helye. Ez főleg a francia nyelv sajátossága. Ezért bosszantó, hogy felelős személyek nyilatkozataiban már napi szinten hallani ezt az öncélúan melodizált hanglejtést. Miniszterek, politológusok sem kivételek, egyaránt találkozunk ezzel a jelenséggel az anyaországi és az itthoni médiákban. A tömegkommunikációban – szemben a közvetlen emberi kommunikációval – nincs visszajelzés, mert a kommunikátor szabja meg a pozícióját.

Félő, hogy ez a beszédmód mintává válik, ezért minden magyarul beszélőre felelősség hárul, hogy ezt a folyamatot megállítsa. Tartsuk szem előtt Illyés Gyula mondatát: „Helyesen és szépen beszélni magyarul nem műveltség, hanem jellem kérdése.” Legyen alapkövetelmény a szabatosság mellett a tiszta hangképzés is!

Fóthy János