Asztalfiók-diplomácia: Szabó Lőrinc és a szlovákok

Az Új Szó is hírt adott arról a tavaly év végi konferenciáról („Együtt az úton”), amit a közép-európai együttműködést célul kitűző Charta XXI kezdeményezés szervezett Budapesten. Szlovák részről például Magda Vášáryová, Štefan Hríb, František Mikloško vett rész a rendezvényen, a szlovákiai magyarokat Lovász Attila és Agócs Gergely képviselte. Magyarországi részről többek között Kabdebó Lóránt irodalomtörténész volt az egyik fő felszólaló, akinek előadása – egy szlovák költőnek a világháborús Magyarországhoz intézett írása – a konferencia egyik visszatérő témájává, vezérmotívumává vált.

Ez a szlovák költő történetesen Emil Boleslav Lukáč, aki a magyar irodalom egyik közvetítője volt a szlovákok felé, és az 1930-as években Magyarországon jó barátságot alakított ki Szabó Lőrinccel. (Az is külön érdekes, hogy hogyan segítette ezeknek az íróbarátságoknak a kialakulását a csehszlovák kulturális diplomácia.) Lukáč a bécsi döntés utáni Szlovákia kulturális életének képviselőjeként címezte írását az éppen revíziós sikereit ünneplő Magyarországhoz. Ebben az esszéjében, ahogy Lukáč nevezi, egyfajta „szellemi klíringet”, kulturális cserekereskedelmet kezdeményez a két nemzet között. Eszerint a „kölcsönös tiszteletre és megértésre épített rokonszenv csak a szellemi, kulturális értékek kölcsönös kicserélésével lehetséges”.

Igen érdekes pontja volt a decemberi konferenciának, hogy kiderült: a korszak egyik történésze, Borsody István saját publicisztikában is megpróbálta bemutatni Lukáč gondolatait a magyar olvasóknak; a történész cikkét pedig Szabó Lőrinc szerkesztette nagy műgonddal, és tette az olvasók számára közérthetőbbé. Pontosabban csak tette volna: az írás végül nem jelent meg nyomtatásban, arról csak az irodalomtörténészeknek köszönhetően tudunk. Szabó Lőrinc ugyanis érdekes módon mégis megőrizte hagyatékában.

A korabeli magyar visszhang mindenesetre nem volt erős, ahogy általában Emil Boleslav Lukáč akkori párbeszédre való törekvése inkább csak a Pozsonyban élő magyarok között keltett érdeklődést, Magyarországon nem.

Emögött – rengeteg más tényező mellett – talán ott rejlik az is, hogy durva leegyszerűsítéssel mondva a „legyőzött” ország képviselője szólt a „győzteshez”, aki számára a vesztes marginálissá, érdektelenné vált. Talán más lett volna az ilyen szlovák írások visszhangja, ha például rögtön Trianon után, vagy a második világháború után születtek volna. Ezekben a magyarok számára vészterhesebb időkben is születtek kiegyezést kezdeményező gondolatok, de inkább fordított felállásban, magyar részről; akkor pedig a szomszédok reakciója maradt el.

A konferencián bemutatott történet, Szabó Lőrinc és Emil Boleslav Lukáč asztalfiók-diplomáciája mégsem biztos, hogy hiábavaló volt. Az ehhez hasonló próbálkozások ha nagy visszhangot nem is keltettek, segítették a közép-európai irodalmi kapcsolódások kialakulását, néha látványosabban, sokszor csak halványabban. Végül pedig alapos irodalomtörténészeknek köszönhetően könnyen lehet, hogy utólag fognak megtermékenyítően hatni.