Árvíz

Mert hát míg a kormány már két hete önmagával szórakozik, a parlamentben pedig papás-mamásat játszanak egymással Kotlebáék és az OĽaNO, addig... eh, nem ismétlem önmagam.

De nézzünk akkor a mélyére annak a politikai onániának, amit jobb helyeken, finomkodva kormányválságnak neveznek – mert ami az elmúlt héten zajlott ezen a fronton, csak azt bizonyítja, hogy az állam tulajdonképpen működésképtelen, és tulajdonképpen csak a saját tehetetlensége viszi előre. És ha ez nem oldódik meg, akkor már reményünk sem lesz arra, hogy egyszer olyanok kormányozzák ezt az országot, akiknek a politikai sakkjátszmák és kommunikációs szemfényvesztések helyett a problémák megoldása lesz a napi agendájuk. Csakhogy nincsenek jó híreim.

A hét elején még úgy tűnt, Richard Sulík sikeresen helyezett nyomást Igor Matovičra, és a kezében van az összes ütőkártya. Csapkodott az „így nem mehet tovább” és a „mondjon le”, mint az istennyila a Tátra felett – aztán mégis „testvéreim, megálljunkba” torkollott az egész, és Richard Sulík olyan egyedül maradt a placcon, mint az ujjam.

A pártok politikai stratégái ugyanis elkezdték átértékelni a kockázatokat. Veronika Remišová például minden bizonnyal belegondolt, hogy ha a Za ľudí ellenzékbe vonul, semmi nem fogja már összetartani, szétesik, mint a kártyavár. A széttöredezett párt politikusai átkerülnek az olyan pártok gravitációs mezejébe, mint az SaS vagy a Progresszív Szlovákia, és a Kiska-féle projekt, melynek tulajdonképpen sosem volt értelmezhető arca, eltűnik a süllyesztőben. Nincs más hátra tehát, meg kell találni a módját, el kell játszani valahogy az okos szegény leányt, aki jött is, meg nem is, hozott is meg nem is, ki is lépett a koalícióból, meg maradt is. És mivel arc sosem volt, nem is veszhet el, ugye. S ha ezért Mária Kolíková igazságügyi minisztert kell feláldozni, nos... mindennek ára van ezen a világon.

Az OĽaNO pedig bizonyította, hogy sokat tanult a kormányban, minimum azt, hogyan kell foggal-körömmel ragaszkodni a hatalomhoz. Itt van például Jaroslav Naď védelmi miniszter, az önmagával meghasonlott, egykori biztonságpolitikai elemző, aki rutinos róka módjára mutatta be az egyik legrégebbi politikai kommunikációs trükköt. Nem zárta ki ugyanis, hogy a hatalmon maradás érdekében akár az ĽSNS rebellis képviselőinek külső támogatásával is el tudja képzelni a kormányzást, mert hogy „sok forgatókönyv elképzelhető” – aztán meg nem túl meggyőzően tiltakozott. Az üzenet viszont átjött, köszönjük. Sulík pedig már nem hátrálhat meg – bejelentette, hogy lemond, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy végleg felbomlott az a szövetség, mely az eddigi politikai rend egyik alapvető pillére volt.

A politikai választóvonalak eltűnésével azonban nem rendeződik semmi, még inkább zavaros lesz minden. Végleg átszakadnak azok a politikai gátak, melyek úgy-ahogy eddig kordában tartották a folyót. Új, az eddigi keretrendszerben értelmezhetetlen szövetségek születnek, és nem a legalkalmasabbak, hanem a leghangosabbak és legagresszívebben kapálózók buknak fel a politikai árvíz hullámaiból.

De hangozzék ez bármilyen drámaian, tulajdonképpen tényleg nem más, csak egy kis ország kis politikusainak politikai szappanoperája. Minket pedig addig elsodor egy másik árvíz – egy igazi, amelynek valódi tétje is van.